Dreher Antal (1810–1863), a Monarchia legendás sörgyárosának nevét a magyar történelem iránt érdeklődők bizonyára jól ismerik. Unokája, Dreher Jenő (1873 –1949) neve ugyanakkor sokak fülében ismeretlenül csenghet, noha ő volt az, aki az 1930-as években a családi céget világhírűvé tette. A család a kommunista hatalomátvétellel gyakorlatilag mindenét elvesztette. E sokáig elhallgatott, részleteiben máig nem tisztázott hagyatékról beszélgettünk Galambosné Gál Máriával, a Dreher-család baráti körének talán utolsó élő tagjával. Egy szimbolikus történet a magyar XX. századból, melyben a korábbi urak és uradalmi alkalmazottak sorsa egyszer s mindenkorra összefonódott.
Dreher Jenő iparmágnás és a martonvásári Dreher-kastély egy korabeli képeslapon
Hogy kerültek kapcsolatba Dreherékkel?
Édesanyám szlovén származású kanizsai volt, aki korán árvaságra jutott. A jómódú, birtokos bérmakeresztszülők vették magukhoz a Dunakanyarba, férjhez is adták szép hozománnyal. Édesanyám nagyon elkeseredett volt, el is kellett jönnie kisvártatva, mert a férje ivott. Persze akkor a bérmakeresztszülőkhöz már nem mehetett vissza. A mai világban el se tudják képzelni, mit jelentett akkor egy árva lánynak egyedül a városban. Az volt a szerencséje, hogy az iparosok szakácstanulót kerestek éppen, hát elvégezte azt. Utána a Hatvanyékhoz szegődött, végül ők közvetítették ki Dreherékhez, akik akkor költöztek át Pestről, a Károlyi utcai lakásukból Martonvásárra, a Brunszvik-kastélyba. Mama is ott ismerkedett össze az apuval, aki a Dreher „fia” volt.
Hogyhogy a „fia”?
Úgy, hogy a Drehernek nem volt saját fia. Az ikrek, Lívia és Jenő halva születtek még valamikor a század elején. Az Erzsi lányuk úgy 18 évesen halt meg tüdőbajban, ami szörnyen megviselte őket. Az istenhegyi villájukat akkor adományozták a fővárosnak, mert nem bírtak tovább ott lakni. Ebből alapították később a Szabadság-hegyi Gyermekszanatóriumot. Ezután még két lányuk született, a nagyobbik Mária, aki a diplomata Hardyhoz ment férjhez Tordasra, a kisebbik az Anna, akit a Szalay báróhoz adtak, de később megszökött a lengyel lovászfiúval.
Ne szaladjunk ennyire előre. Az édesapjáról mit lehet tudni?
Édesapámék Kajászószentpéteriek voltak, ők is a Dreheréknek dolgoztak Tordason. Sokan voltak testvérek, ma Kanadában és Kaliforniában is élnek rokonok. Apát a nagymama nem engedte, hogy villanyszerelő legyen, mert attól félt, hogy agyoncsapja az áram. Odaígérte hát inasnak, mivel a Dreherék éppen azt kerestek. Ő volt a legfiatalabb a házban, a Dreher nagyon szerette. Fényképezni, biciklizni, motorozni tanította, mindent megvett neki, magával vitte még Svájcba is. Apa mesélte, hogy ilyenkor egész nap, de még éjjel is az ablakhoz tapadt – nézte, milyen az, ami nem Magyarország. Akkoriban még zártabb világ volt, az ilyesmi szinte csodának számított. Azt gondolták, más emberek laknak ott. [Fényképeket mutat:] Dreheréknek volt egy házuk Pomázon, ide mindig autóval jártak. Itt áll középen a Dreher, mellette a papám – több időt töltött vele, mint a feleségével.
Pomázi nyaraló. Dreher Jenő fent középen, mellette Gál István
Papámnak olyan gépe volt, hogy föl lehetett állítani, beállítani az időt rajta, beállni a pózba, és akkor elsült. Pomázra engem is gyakran magukkal vittek, és akkor még egy csomó helyet útba ejtettünk. Liebner bácsinak a Bazilika mellett volt nagy játékboltja, télikabátot Nagykovácsiban vettünk, ott, ahol később az úttörőáruház nyílt. A tulajdonosok, amikor meglátták az autót, már szaladtak is ki a boltból, az áruház főnöke személyesen jött kiszolgálni Drehert – az ő nevét akkor már az egész világon ismerték.
Tehát a martonvásári kastélyban ismerkedtek össze a szülei?
Dreherné, a „Lily” [szül. Haggenmacher Berta Luise – a szerk.] nagyon szerette a mamát. Mondta, hogy ő majd keres neki hozzávaló férjet. Az anyukám ezt viszont nem akarta, mert egyszer már kerestek neki „hozzávalót”, és nem sült el túl jól. Úgy megijedt, hogy inkább elszegődött a francia követhez Budapestre, akinek balett-táncosnő volt a felesége. A papám meg eljárt hozzá udvarolni, az esküvőt is ott tartották meg titokban. Közben a francia követet áthelyezték Algírba, vitték volna magukkal a mamát is, neki persze akkor már nem volt nagy mehetnékje. Emlékszem, amikor később Algírban is kitört a forradalom, a rádióhoz tapadva vártuk a híreket, úgy féltettük régi barátunkat, a francia követet. Elég az hozzá, hogy közben a Dreherné is megengesztelődött irántuk, és akkor együtt visszatérhettek Martonvásárra, itt kaptak szolgálati lakást. Anyát a Dreherné nagyon szerette, még a háború után is visszajárt hozzá Pestről, amikor „osztályidegen” lett.
A Dreher-alkalmazottak karácsonyt ünnepelnek. Középen Gál István (j3) és felesége (b2)
Dreherné nagyon szigorú asszony volt?
Következetes. A papa mesélte, hogy Svájcban még az úrfiak is hazamennek nyáron begyűjteni a szénát a hegyekben – ez a vér folyt az öregasszonyban is. 18 éves volt, amikor meghalt az édesanyja, és rámaradt a háztartás. Az alkalmazottak nagyon becsapták, de ő végül mindenre rájött, és ebből profitált az egész életére. Martonvásáron is nagyon precíz, rendes háztartást vezetett. Elláttak minden árva gyereket, de még a félárvákat is: gatyától az ingig, trikóig, méretre szabott téli kabátig felöltöztették őket, a sapkát és a kesztyűt az öregasszony maga is kötötte. Reggelente kakaót is adtak nekik kaláccsal, hogy ne kelljen éhesen menniük az iskolába. Az olyan családoknak, ahol sok volt a gyerek, házat épített, amelyet szépen be is rendezett. Mi ezt a telepet „Oncsa-telepnek” hívtuk.
Dreher Jenőné (Haggenmacher Lilly) - korán elhunyt - lányával, Erzsébettel Benczúr Gyula festményén
Kati néni, a Dreher anyukája is eljött hozzánk néha – mi csak „jószívű Kati néninek” hívtuk. A családban mindenkinek volt fejenként egy-egy kutyája, ők a lábuknál feküdtek, amikor behozták az uzsonnát, meg mindenféle süteményeket a nappaliba. Az inasnak mondta az asszony, vigyék már ki a süteményeket, mert a Kati néni azzal eteti a kutyákat! Ebben jött ki, hogy neki volt tapasztalata a gazdálkodásban. Egy kicsit már talán sóher is volt, mindig kimérte a 33 kávészemet Kati néninek, de még anyának is, amikor fájt a feje, mert szerinte ennyi volt egy rendes adag kávé. 33 szem, se több, se kevesebb nem lehetett! A hússal is mindig spórolni próbált: mikor a bensőség elfogyott, nem engedett újat venni, amíg az apróját is fel nem használtuk. „Nem úgy van az asszonyom!” – mondta neki egyszer a mama –, „a vadászaton az urak meg fogják szólni, hogy spórolós!” Akkor azért engedett.
Egyszer nagyon finom meggyes, túrós rétest sütött a mama, amikor csak ketten ettek fent, a Dreherné meg az ura. Amikor a maradékot a cselédek lehozták, mondta nekik a mama: „nehogy megegyétek, mire leér!” Persze azok mind felzabálták. A mama pechjére lejött a Dreherné: „Hédikém, hát akkor holnap nem kell főzni, mert ugye én egyedül eszek, az úr meg elmegy Pestre, nem jön haza, csak este. Az a kis leves meg az a finom rétes nekem pont elég, hát én ilyet még nem is ettem, olyan finom volt az a rétes!” És akkor ő nem okoz gondot a mamának, pihenjenek egy kicsit, szóval ezt így szépen elmondta. Anya meg nem tudott hová lenni a rémülettől: „azt a hétsz***git! Mici! (az volt a fullajtár), ide gyere! Most ellopd a kulcsot, és feltartod a nagyságos asszonyt addig, amíg én felírom, hogy mit hozzanak még!” Hú, micsoda lesz itt… hát én akkor azt hittem, kidobnak minket innen! A pihenésnek persze lőttek, anyáék egész nap sütöttek-főztek, de végül jól sült el a dolog, az öregasszony nem is vett észre semmit. Vagy legalábbis nem mondta soha.
Mint házaspár milyenek voltak Dreher és Dreherné?
Ez egy kötelező házasság volt, a vagyonra ment ki. Nagyon szép, intelligens emberek voltak egymás mellett, de nem volt köztük olyan kapcsolat, mint manapság. A Drehernének volt egy télikertje, januárban nyílt ott az eper, meg mindenféle zöldségek. A végén már csak ketten voltak öregek, a lányok addigra elköltöztek. Dreherné a felesleges zöldséget betette a karkosarába, elindult vele a Nagycsarnokba, hogy eladja. Az öreg csúnyán nézett, de nem szólt egy szót sem. Az asszony beszállt az autóba, mondta az öreg, hogy az marad! Az asszony meg mondta, hogy az megy. Inkább beült egy másik kocsiba, mert el akarta adni a zöldséget! Máskor meg: minek az autó őneki! – hóna alá vette az imakönyvét, és elsétált a reformátusok imaházába, amit azért építtetett, hogy az ő felekezetének is legyen gyülekezete, ugyanis a Dreher katolikus, a Dreherné meg református volt. Így éltek ketten egymás mellett.
Nemzeti ünnep Martonvásár főterén, háttérben a kastélyparkkal – a környékbeli falvak lakóinak nagy része is Dreheréknek dolgozott
Milyen volt a család belülről?
A Dreher a háztartásba nem avatkozott be, akkoriban úgy tartották, hogy apa a fiával, anya a lányával foglalkozzon. A lányok már egész másmilyenek voltak, hatott rájuk a korszellem. Akkoriban a nőket nőnek tekintették, nem is akarták foglalkoztatni, legfeljebb ha nagyon tehetséges volt. A kisebbik, az Anna festett, őt nem is taníttatták, csak a kötelező érettségire. El is vitte az a lengyel lovász (valójában katonatiszt volt, csak amikor az országát megszállták, és a magyarok befogadták őket, a Dreheréknél lovászként helyezkedett el), meg kell hagyni, nagyon gáláns fiú volt. A másik lány férje, a Szalay báró, az nem volt olyan gáláns… nagyon szeretett enni! Az anyja mondta is a mamának, hogy ne adjanak neki annyit enni, de hiába. Olyan kedélyes ember volt, mindig beszólt az ablakon éneklő hangon, hogy „mit főőőznek?” – és akkor odament, hogy ő is kér. A Dreher szerette, hogy ilyen közvetlen ember. Hardyval, a Mária férjével nehezen tudott érintkezni, őt nagyon megedzette a diplomácia. „Most ezek azt hiszik, hogy az igazgatótanácsban fognak rendelkezni, mert beházasodtak – de olyan nincs, ők azt csinálják, amit én mondok!” – dohogott néha a Dreher a vejeire.
Na, most a két lánya közül kire hagyja a birtokot, hát ez neki rettenetes nagy gond volt! Apa mellé került 16 évesen, és onnantól ő volt a „fiam”. Nem gondolta végig, hogy nem is rá hagyja majd a vagyont, csak úgy érzelmileg mindent annak – öntudatlanul is annak. Nem tudom, kit tekintett az örökösének, Hardyra vagy a báróra hagyta volna, vagy inkább valami családtagra Ausztriában. A részvényt már úgyis mind kapták, nem kellett nekik dolgozni. Erre a Dreher nagyon érzékeny volt, mert nagyon felfuttatott gyár volt az övé. Nem is engedte, hogy bárki beleszóljon az irányításába. Nem is olyan könnyű az! Ha most az mondaná, hogy a gyárat rám hagyja, én alaposan kétségbeesnék, mert tudom, hogy a munkások bármikor becsaphatnának.
Ennyire a szívügye volt a gyár?
Bizony, már a nagyapja is ezzel foglalkozott, ő maga meg a schwechati sörgyárban tanult. A családban az volt a szokás, hogy mindenkinek kellett mesterséget tanulnia. Dreher Jenő, az egyik legnagyobb magyar mágnás büszke volt rá, hogy el kellett mennie cipész szakmát tanulni. Bizony, tudott cipőt csinálni! Miután az apja őt választotta ki, hogy a sörgyárat továbbvigye, a legutolsó segédmunkásnál kezdte. Az apja rászólt a művezetőre, hogy elküldi, ha nem úgy bánnak vele, mint a legutolsó segédmunkással! Így tanulta meg, hogy nem kell vinni a szegény munkásnak a két zsákot, elég az az egy is. Ahogy felnevelték, úgy lett belőle igazi ember. Mert az életnek bizony rengeteg gyakorlati oldala van, amit nem lehet könyvekből megtanulni.
Meg kell hagyni, nagyon ügyes ember volt. Ahogy a családi céget továbbfejlesztette: tejjel, csokoládéval, likőrrel, teasüteménnyel, szikvízzel, műjéggel, meg ki tudja még, mennyi mindennel foglalkozott a sörön kívül. A termékeit Európán kívül Amerikában, Afrikában és Ausztráliában is forgalmazták. Volt egy híres reklámjuk is, ami arról szólt, hogy Dreherék az egész életünket végigkísérik: a csecsemőnek Dreher-tejet adjunk, a gyereknek Dreher-csokoládét vegyünk, a felnőttnek Dreher-sört kell inni, az idős ember Dreher-brandyre és likőrre vágyik. A refrén meg úgy hangzott: „S felsóhajt, ha százig vénül, / Hol lennék már Dreher né’kül!”
Korabeli Dreher-reklámok: a család termékei megkerülhetetlenek
Itt tenyésztette az Auguszta tehenet is, aminek a tejhozama világrekorder volt, gyakran írtak róla akkoriban az újságok. A mi utcánk sarkában volt a tejhűtő-házuk, ide hozták feldolgozás előtt az erdőháti, gábormajori tejet. A férfiak egy lyukon át öntötték be a tetején, aztán középen egy recés hűtőrendszeren folyt le a földszintre egy gyűjtőmedencébe, amit hidegvíz keringtetésével hűtöttek. Nagyon jó és korszerű darab volt, onnét tudom, hogy később én magam is hűtőgépgyártással foglalkoztam.
Dreherék tejhűtőháza – a későbbi Merkúr Söröző (ma Akli Anna tulajdona)
Nagyon gépesített volt az egész gazdaság, de többnyire nem használták őket. Horthynak ugyanis volt egy rendelete, amiben kérte, hogy ne használják a gépeket, mert akkor az alföldi summásoknak nem lesz munkája. És Dreher ezt be akarta tartani. A munkások dolgát amúgy is nagyon a szívén viselte: megkövetelte persze, hogy megcsinálják, amit rájuk bízott, de sohasem gorombáskodott velük. Ő csak a gyárban rendelkezett, a gazdaságban külön intézők voltak. Martonvásárról vitték az árpát a kőbányai sörgyárba. Egyszer kikocsiztak a papával a földekre, engem is magukkal vittek. Ott arattak a lányok, szép színes szoknyájuk volt, együtt énekeltek – gondolom, amikor meglátták a hintót, szólt a bandagazda, mert nem hiszem, hogy marokszedés közben olyan nagy kedvük lett volna énekelni!
Akkoriban az volt a szokás, hogy az alkalmazottak a gyerekeikkel írattak meg az uraságoknak az ünnepi köszöntőlapot. Az anyu is hozta oda nekem a papirost meg a tollat, hogy írjak az öregnek születésnapi köszöntést, de én arra sehogy se tudtam rávenni magam – pedig hát mi tényleg mindent neki köszönhettünk. Az volt az érzésem, nem természetes dolog, hogy valaki ennyire fölöttünk áll.
Egyszer bementek Pestre az apával, 1930-ban, amikor az a nagy munkástüntetés zajlott, aminek még halálos áldozata is volt. A Dreher a Károly utcából (ott volt a lakásuk) ment be a gyárba, hogy megnézze a munkásait, azok is szervezkednek-e (persze ők nem szervezkedtek). „Én, fiam, most elmegyek a gyárba, te meg azt csinálsz, amit akarsz.” Apa csak akkor kezdte magát kiismerni Pesten, hát sokan mentek a Városliget felé, gondolta, megnézi, mi van ott. Még alig ért oda, amikor megjelentek a lovasrendőrök, kihúzták a kardot, és ment a lapolás. Szegény papám, azt se tudta, hová fusson, alig úszta meg. A Dreher viccelődött is vele az este, hogy biztos ő is tüntetett: „no, fiam, te ilyen bátor vagy?” „Hát csak nem gondolja rólam a nagyságos úr!? Én bizony ott azt se tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány…”
Dreher úr folyamatosan dolgozott? Nem volt valami hobbija?
Sétálni nagyon szeretett, ez ilyen osztrák szokás lehetett. Akkoriban a martonvásári és a tordasi kastélyt (mindkettő az övé volt, sőt még a váli is) egy gesztenyefasor kötötte össze a szőlősdomb alatt, aminek már csak a tordasi vége van meg sajnos az autópálya-építés miatt. Ott sétált végig a Dreher mindig a sétabotjával, hetente több alkalommal is – láttuk őt gyakran, amikor anyával kimentünk csalánt szedni.
A tordasi kastély és a Martonvásárról hozzá vezető erdei sétaút (ma bicikliút)
Az erdővel is sok időt töltött, de az a gazdálkodás része volt. Akkoriban az erdő még sokkal nagyobb volt: róka, őz, fácán élt benne. A Dreher a facsemetékből sorokat csinált, aztán kiadta őket a munkásoknak ingyen, hogy beültessék krumplival, répával, hagymával. Addig is kapálták, gondozták, amikor meg a cserjék egy bizonyos nagyság fölé nőttek, visszavette tőlük a földet. Jó fákat tudott így nevelni, gyönyörű volt az erdő. A fácános csak fütyült egyet az erdőben a sípjával, és már jöttek is hozzá a madarak. A vadászat után minden zsákmányt felakasztottak a régi magtárban, a fácános pontosan tudta a számokat, hogy kinek mennyi jár. Bizony, jól éltünk akkoriban!
Gál István a martonvásári Dreher-kastély telefonközpontjában – innét irányították a család pénzügyeit is
Dreherék mennyire tudtak magyarul?
Teljesen jól beszéltek magyarul, itt tanultak az unokák is. Egymás között persze németül beszéltek, a személyzetnek is meg kellett tanulnia. Ma úgy mondanák: kétnyelvűek voltak.
Milyenek voltak a Dreher-lányok?
Akkoriban a pomvádli [mezőgazdasági kisvasút – a szerk.] itt ment fel a mi utcánkon a magtárig, és tovább a kastélyhoz a jégveremig, vitte a termékenyeket a földekről. A jégverem előtt a Dreher-lányok kedvéért levezették a tópartra is. Az emberek felhúzták a lejtőn a dombra, ahol a platánfák állnak, majd újra leengedték, a lányok meg célba lőttek a kocsikra. Ezek fakocsik voltak, fából volt az egész szerkezet, amire vaddisznót, őzet, nyulakat rajzoltak a lányok. Nagyon aranyosak és elevenek voltak, de vigyázott is arra az öregasszony, hogy aki csak egy kicsit is belelátott a privát életükbe, az ne mondjon semmit kifelé. A Mariska néninek, aki a lányok nevelőnője volt, volt is egy titka, de a Dreherné megígértette vele, hogy nem mondja el soha senkinek.
A Dreher lányok a martonvásári kastélyparkban
Sejtelme sincs róla, hogy mi lehetett az?
Nem, a Mariska néni magával vitte a sírba, de szerintem az Annával lehetett kapcsolatos. Az biztos, hogy az Anna mindig egy kicsit fekete bárány volt ebben a családban. Már a lengyel lovászfiú is nagyon átlátszó volt, minden fű alatt ment, és a háború előtt ez nagyon érzékeny dolog volt. A barátai is művészetet kedvelő, könnyelmű emberek voltak, hogy hogy született egy ilyen csodabogár ebbe a puritán családba, azt én nem tudom. A Mária nem, az sokkal közelebb volt az apja gondolkodásához, de ez az Anna teljesen ilyen szédült kis nő volt, aranyos teremtés volt, mindenféléket csinált. Az egyik kedvenc időtöltése az volt, hogy egyedül sétálgatott a parkban, és kereste a Beethoven monogramját az öreg fákon [Beethoven Brunszvik Antal üzlettársaként sokat vendégeskedett a martonvásári kastélyban, és állítólag szeretett a parkban sétálni – a szerk.] Azt a híres Beethoven-szobrot is neki építtette az apja a szigeten Pásztor Jánossal, aki akkoriban az egyik leghíresebb szobrászművész volt. Már akkor is megvolt az a pletyka, hogy a „halhatatlan kedves” a Brunszvik Teréz lett volna, de én ezt nem hiszem, mert ő egy csúnyácska lány volt, a Beethoven pedig csak a szép lányokat szerette: Jozefint vagy az unokatestvéreket. De a kis Annának ez a történet sokat jelenthetett, mert ő is olyan művészlélek volt.
Beethoven mellszobra Martonvásáron, a Szigeten. Pásztor János alkotása 1927-ből, előtérben a Gál család
Az uradalmi alkalmazottak hogy éltek itt Martonvásáron?
A szomszéd utca végén, ami most Dreher nevét viseli, van egy L-alakú sarokház: azok voltak a szolgálati lakások. Mindenkinek két szoba-konyhás fürdőszobával (kivéve a Hengli könyvelőt, neki három). Alacsony volt a bér, de járt hozzá 2 liter tej naponta, meg téli tüzelő teljes ellátással – azt nem akarta senki otthagyni. A pénzt inkább eltette, kinézte a telket, és amikor nyugdíjba vonult, megvette. Volt külön kemencénk is a dombon, ahol a mama kisállattenyésztéssel is foglalkozott. Emlékszem, hogy a fehér tojásnak és a barna tojásnak más volt az ára, amit én nem értettem, mert különben teljesen egyformák voltak.
Az egykori szolgálati ház a mai Dreher utca szélén (akkor és ma)
Ezt a házat pedig, amiben most lakunk az unokámmal, a Hauser gépész építette, akinek a fiát elvitték katonának. Úgy hozták szegényt haza, már nem lehetett rajta segíteni, vakbélgyulladás vitte el. Az öreg teljesen összetört, elköltözött a lányáékhoz, de azok is teljesen tönkrementek. Azután a Hoffmann malmos vette meg, ’46 augusztusában pedig édesapám. Így lett végül saját otthonunk – nem sokkal azelőtt, hogy Dreherék az övéket elvesztették.
Dreher úr politikával nem foglalkozott?
A világért se! Az asszony nagyon szerette a címeket, ezért is hozta ide a báró Szalayt. A Dreher viszont nem fogadott el semmilyen címet, nem tartott igényt a magyar urak barátságára. Ő az az ember volt, akinek a családja a saját lábán jutott el a sörgyártásnak a magas fokára! A lóverseny volt az egyetlen „úrias” szenvedélye, ki is ment néha az ügetőre, de csak a lova miatt, amit ő tenyésztett. Apa lefényképezte, amikor a Horthynak kezet nyújt a lóról. Bizony, úgy fogott vele kezet, hogy le sem szállt a lóról! Ez a kép sokáig kint volt a lakásunk falán, az egész falu a csodájára járt. Sajnos amikor az oroszok bejöttek, leverték a falról. Sok tárgyunk elpusztult akkor.
Felismerték rajta Horthyt?
Azt nem hiszem. Szerintem csak azért, amiért a WC-tartályt is letépték a falról, amikor zuhanyozni akartak vele, és nem tudtak, mert kezükben maradt a zsinór. „J…maty!” [orosz káromkodás] – hallottuk ilyenkor, és rögtön törni-zúzni kezdtek.
Hm. Dreher úr tehát egyáltalán nem foglalkozott politikával?
A társadalmi rangja miatt néha illett neki vadászatot rendeznie, főleg, hogy nagy erdői voltak. De ő személyesen erre sose ment el, mindig csak a vacsorára ért haza. Jobban szerette a szakmát meg a tényvilágot, mint ezt a beszédpolitikát. Később kiderült: jobb is volt ebből kimaradni – a végéből persze teljesen, az már szörnyű volt. Úgy gondolta, a kommunisták őt nem fogják bántani, ő se bántott senkit az előző rendszerben. Azt hitte, olyan naiv volt. A Rákosi előtt csakugyan nem is bántották, addig még volt fékező erő…
A háborút hogy élték itt meg?
Nem ért bennünket váratlanul. Az öreg, aki ugye maga is „német” volt, látta, hogy a németekkel nagyon rossz irányba mennek a dolgok. Többször szóvá is akarta tenni Horthynak, de gondolta, jobb ebbe nem beleszólni: ő a gazdálkodáshoz ért, a politika meg legyen a politikusok dolga. Nem sokkal a háború előtt egy emlékezetes eset is történt itt Martonvásáron: egy repülőgép gyakorlatozás közben beleszállt a szeszgyár kéményébe. Én akkor 8 éves voltam, és mindennap láttam iskolába menet a fennakadt repülőt…
Ez olyan, mintha már a háború előszele lett volna…
Az biztos, hogy mi itt Martonvásáron a légicsatákra emlékszünk legjobban. Amikor voltak a bombázások, már nagyon jól tudtuk, mikor jön a kötelék, mert állandóan szólt a rádió. „Szabadka: légiveszély! Székesfehérvár: légiriadó!” – akkor már mentek is fel a férfiak a tejház tetejére, és onnét nézték a harcokat. Mi a gépész unokáival voltunk, amikor jöttek a vadászgépek, a Liberátorokat [amerikai nehézbombázók – a szerk.] kísérték. Buda előtt már várták őket a német vadászgépek, összevesztek, ezek húztak erre, mi meg néztük a légi csatát. Egyszer csak óriási csattanás, hát leesett egy Messerschmitt [német vadászrepülő – a szerk.], nem is tudott kiugrani a pilóta, egyenesen bele a földbe. Olyan is volt, hogy lelőtték a Liberátort, ami eldobálta a farkát meg a szárnyát, de a törzsét még sokáig vitte tovább a slung. „Isten segíts, a nagymama házára fog esni!” – rohantunk oda, hogy szóljunk nekik. Szerencsére a ház előtt a rétre esett, de nem sokon múlt, alig úszták meg. Az öregasszonyok nagyon haragudtak, a pilóták ezúttal életben maradtak.
Kilátás az egykori tejhűtőház tetejéről – repülők és lángnyelvek nélkül
Elfogták őket?
Isten őrizz, hogy mi hozzányúltunk, vagy bántottuk volna őket! Csak kíváncsiságból mentünk oda. Az egyikük néger volt, ami akkoriban óriási szenzációnak számított – én is akkor láttam életemben először fekete embert. Pár perc múlva már jöttek is értük a csendőrök autóval, vitték be őket az őrsre nagy kímélettel, az orvos bekötözte a sebeiket. Nagyon vigyázni kellet, nehogy bajuk essen, mert ki lehetett őket cserélni magyar hadifoglyokra. De nem ez volt az egyetlen nevezetes eset. Amikor éjjel bombáztak Pesten, én nem tudom, hogy eltévedt-e, vagy csak azért, hogy lásson, hát az egyik gép ledobott két Sztálin-gyertyát az iskola mellett a szénakazlakra – olyan fényesség volt, hogy újságot lehetett olvasni mellette. Aztán, ahogy a háború haladt előre, a kötelék már ellenállás nélkül repült megszőnyegezni Csepelen a gyárakat, ahogy megfordult, még Budafok is kapott belőle. Az ég alja ilyenkor egészen vörös volt. Mi akkor már biztonságban voltunk, azok a lángok nem értek el idáig. Olyan volt, mintha moziban néznénk a rombolást.
Dreherékkel mi történt a háború alatt?
A háború alatt, még ’40-ben a Dreher nagyon beteg lett, tüdőgyulladást kapott, akkor az apa nem is jött haza vagy 3 hónapig. Csak a Náci doktor (a vezetéknevére már nem emlékszem) tudta meggyógyítani valami különleges gyógyszerrel, amit nehéz volt beszerezni. Még utána is sokáig használtuk, nem antibiotikum volt, hanem valami más, azóta se tudom pontosan. Ez a Náci volt az orvosa a vejeinek és az alkalmazottainak is, de a legegyszerűbb kapáshoz is elküldte, ha szüksége volt rá. Több orvosuk is volt, nélkülük a háborút mi is jobban megsínylettük volna. A Dreher nagyon megválogatta az orvosait, de akit egyszer idehozott, abban onnéttól teljesen megbízott. A Nácin kívül volt még az állatorvos, aki sántított az egyik lábára – annak később nagy háza lett. (Sokszor vigyáztak ránk, gyerekekre a nagy szobájukban, ami körbe volt rakva könyvekkel, a közepén egy asztal meg egy szőnyeg). Azután volt a Varga doktor, a zsidó gyerekorvos – a Dreher-lányokat is ő gyógyította. A körzeti orvos pedig a Papp doktor volt, aki nagyon szerette édesanyámat. Erről van egy történetem is. Baracskán volt egy nagyon gazdag ember, az úgy járt, hogy maga fel se tételezte volna róla, olyan rongyosan. Egyszer elvesztette a kabátját az úton, amikor észrevette, rögtön visszament érte. Az út szélén hevert, valaki megtalálta, magára vette. Hát az úgy kapta ki a kezéből, mintha kincset ért volna – és csakugyan, amikor felszakította, akkor látszott, hogy a bélése ki van tömve pénzzel. Viccelődtek is azon az emberek, hogy úgyse vette volna fel senki, olyan rongyos volt – aztán meg nézzék! Egyszer ez az ember elment a Papp doktor úrhoz (ezt ő maga mesélte anyának), hogy ez a baja, az a baja. „Gyógyítgattam, Hédike tetszik tudni, hát mit kérjek tőle, hát gondoltam, ennyi mindent csináltam, orvosságot is adtam, meg mindent, hát kérek tőle talán 6 pengőt. Erre kinyitotta a kabátját, ami tele volt 100 pengősökkel – hát, ha én ezt tudtam volna!” Anya akkor úgy nevetett, hogy folytak a könnyei.
A zsidóüldözések alatt mit csinált Dreher?
Azt nem tudom. Szerintem leszóltak neki Pestről, hogy vigyázzon magára, mert majd jönnek ide is a németek, és megbüntetik azt, aki zsidókat rejteget. Terjedt olyan pletyka is, hogy nem vallottak be minden zsidót a gyárakban, ami akkoriban nagyon veszélyes dolog volt. Itt Martonvásáron is volt egy zsidó templom. Amikor az üldözések kezdetén elvitték a szegények holmiját, a csőcselék kifosztotta a templomot is. A Schwartzékat nagyon szerettük. Tudom, hogy könyvre vásároltunk náluk, és egyszerre fizettünk, amikor a fizetés megjött, és sosem volt probléma. Sőt, amikor ’42-43-ban már jött a nagy koplalás, ő mondta az anyának, hogy „Hédikém, tessék több cukrot venni, mert nem lesz!” „Jaj, Karcsikám, hát nincs nekünk most annyi!” „Nem baj, beírjuk a könyvbe, tudom én, hogy ki fogja azt maga fizetni, csak vigye el, hogy legyen!” Szóval tényleg jóindulatú emberek voltak. Az egész faluból egy zsidó lány tért csak vissza, az utána rögtön ki is ment külföldre. A Varga doktor meg még a háború alatt öngyilkos lett.
Nem próbáltak nekik segíteni?
Nem, hát azt nem lehetett. Amikor rájött ezekre a haccáré, az még veszélyesebb dolog volt. Kísérték őket Pesten az utcán, ha maga akart egy gyereknek valamit adni, magát is belökték a sorba. Ott nemcsak a zsidók haltak meg, hanem a cigányoktól kezdve a magyarig, aki ellene szólt, az mind ottmaradhatott. Borzasztó tragédia ez!
Az oroszok hogy bántak a lakossággal?
Nekünk szerencsénk volt. Apa csak ’44 tavaszán vonult be, egész addig kimentette a Dreher a katonaság alól. Tavasszal már nem lehetett: „Fiam, nem lehet több kifogást találni, nem tudok már többet tenni érted!” Ide küldték Velencére, a szőlőhegyre osztották be. Nem volt sem puskája, sem semmi, csak egy rossz katonakabátja, haza is jött egy hónapra rá, hozta magával azt a katonaládát, ami még most is megvan. December 23-án, karácsony előtt megjött az apa, olyan rendesek voltak a tisztek. Kérdeztük, mit csináltok ti ott? „Hát, hordjuk a bort a pincéből, meg levágjuk a disznót, sütjük a tiszteknek a kaját.” Légelhárítók lettek volna, de hát nincs mivel lőni, még egy pisztoly se, tényleg semmi nem volt már akkor. Rendesek voltak a tisztek, adtak neki eltávozást, még az a szerencse, hogy arra felfelé húzódtak az oroszok, ő meg körbe tudott jönni lent a biciklivel. Az egyenruhától persze gyorsan meg kellett szabadulni, az életveszély volt. A papírt viszont eltette, mert még mindig akadt olyan, aki számon kérte a regrutákat: „mi van, Gál úr, szökünk, szökünk?” A papa rögtön rávágta: „dehogyis szökünk, kimenőt kaptunk!” – és vette elő a papírt. Magában persze azt gondolta: „Naná, hogy szökünk, hát mit gondol! Ott vannak az ágyuk, lőszer nincs, még a tiszteknek sincs mit csinálni, azok csak ették a kaját, meg itták a bort. Hát mit lehet még itt tenni, ebben a bolondokházában? – inkább védem a saját családomat!” Az volt a szerencsénk, hogy az oroszok nehezen jöttek át a Dunán. Eljöttek Ercsiig, de nem tudtak tovább jönni a németektől, kemény ellenállásba ütköztek. Mindig hallottuk reggel, amikor már Ercsin túl voltak, hogy „hurrá, hurrá!” Aztán a nagy lövöldözés egész délelőtt, ami délután abbamaradt. Aztán reggel megint jött a „hurrá, hurrá!” – így ment ez vagy egy hétig. Egy reggel aztán nem volt már hurrá, se semmi, csak hullaszag a levegőben és véres lábnyomok a mezőn. Mi akkor már az árvaház pincéjében voltunk, felraktuk otthon a répát, azon tanyáztunk. Csak néztünk egymásra, hogy ez a nagy csend most mi lehet. A férfiak felmentek a padlásra, szétnéztek, a temetőben már az oroszok kúsztak a sírok között, óvatosan, mert azt hitték, vannak még németek. Nem voltak, elhúztak ők is a francba. Velencében nagy balhé volt, az oroszok, akik itt voltak, mentek oda utánpótlásnak. Velünk többnyire kedvesek voltak, a gyerekeket szerették, csókolgatták, adtak nekünk pogácsaszerű édes süteményt. De amikor a németek visszanyomták őket, látszott rajtuk a harag. Akkor vigyázni kellett velük, mert bármire képesek voltak! Az orosz nép érzelmes, de nem a háborúban. A háborúban meg voltak őrjítve. Hát képzelje el, mennyi pálinkát kellett azoknak meginni, mire rávették őket, hogy minden reggel odaálljanak a német fegyverek elé: „hurrá, hurrá, hurrá!…”
Dreherék ezalatt hol voltak?
Ők Tordason vészelték át a háború végét – direkt egy nem feltűnő, csendes helyett választottak, ahol el lehetett tűnni. A háború után persze azt a kastélyt is elvették, először orosz tisztek laktak benne, később pszichiátria lett. A martonvásári kastély is átvészelte a háborút, csak a könyvtára veszett oda. Azt mondta a papa, gyönyörű az a könyvtár, nagy pergamenes könyvek is voltak benne a Brunszvikoktól. Valaki begyűjthette őket vagy megsemmisült a bombázásokban. Ezért volt jobb a cseh módszer, ott a legtöbb kastély úgy maradt, ahogy a tulajdonos kiment az ajtón. Amikor volt a népi őrjöngés, hogy minden a miénk, Csehországban a vezetők azt mondták: a kastély az állam tulajdona! Be is csukták gyorsan a kapukat, és nem vittek ki semmit. Olyan gyönyörűek azok a kis kastélyok! Itt meg a nép rögtön nekiszaladt, szétcincált mindent.
Dreherék hogy vesztettek el mindent?
’46-47-ben még nem nyúltak senkihez, alakult a helyzet. A Dreher-unokák a piaristákhoz jártak, azt még a kommunisták se zárták be. Én még először a kanizsai Notre-Dame-ba jártam. Emlékszem, úgy kellett oda mennünk, mint akit férjhez adnak, minden ruhából 6 darab, monogrammal, ágyneműkkel. Azok az apácák arra voltak, hogy mindig velünk legyenek. A Mária a férjével, a diplomata Hardyval a háború után ki tudott menni Belgiumba. A két fiú is kiment velük (a lányuk sajnos meghalt), de csak az egyik nősült meg. Az Anna meg összekeveredett a lengyel lovásszal, és elment vele Amerikába (’49-ben, a temetésen még itt voltak). Vitte magával a fiait is, róluk nem tudunk sokat, csak azt, hogy nagyon lecsúsztak. Amerikában más világ volt, egy farmot vettek, amihez nem értettek.
A Dreher viszont nem akart elmenni: ha jó volt neki a régi rendszerben, hát jó lesz neki az újban is! ’49-ben meg is halt, az volt a szerencséje, így nem kellett megélnie, hogy a feleségének ki kellett költöznie még a Károlyi utcai lakásukból is. A Belvárosban lakott aztán egy bérelt lakásban. A családtagok ki akarták vinni, hivatkoztak rá, hogy idős és nincs senkije, de a diplomácia akkor nagyon megkeményedett, nem akartak útlevelet adni egy „osztályidegennek”. Mire felemésztették a kérést, ’51-52 lett. Addig az asszony a Déliben a Talponállóba járt, mert ott jó szalontüdőt árultak. A mamát is gyakran meglátogatta, amíg tehette. Később is írt neki levelet, panaszkodott a belga éghajlatra, hogy nem jó az ízületeinek, végül inkább hazaköltözött Svájcba. Mikor meghalt, hazahozták a családi sírboltba. A lánya, az kint maradt Belgiumban, megbíztak valakit, hogy gondozza a kriptát. Ahogy sorra mentek el az emberek, mindig adták tovább a kulcsot a faluban, meg is kérdezem majd Önnek, hogy most kinél jár [később kiderült: az önkormányzatnál – a szerk.] Érdemes megnézni azt a sírboltot, ha másért nem, hát a Ligeti gyönyörű márványszobra miatt. A kriptát nem lehetett elvenni, mert az mégiscsak egy sír – még ha egy kicsit nagyobb fajta is.
A martonvásári Dreher-kripta
Mi történt aztán Önökkel?
Én 1956-ban a gyárban helyezkedtem el gépésztechnikus végzettséggel, de beruházási árszakértőként dolgoztam. Éltünk a langyos vízben, nem dolgoztuk halálra magunkat, amiért a kapitalizmust ismerő rokonaink irigyeltek is. Mi persze nem igazán láttunk rá arra, nagyon zárt világ volt. A rendszerváltozáskor aztán jöttek az angolok, és mondták, hogy amit 40 évig csináltunk, az többé már nem jó: új szabvány, új gyártási technikák, új anyagok kellettek. Mindent, ami „régi”, ki kellett dobni a kukába. Aztán rövidesen be is zárták a gyárat. Mi az egyik munkatársammal egy hűtőgépgyártó céget alapítottunk, az egész országba szállítottunk. Sokáig Pesten éltünk a férjemmel, csak a rendszerváltás után költöztünk vissza Martonvásárra, itt az unokának is jobb a levegő.
Hardy Dreher Béláné (Mária) sokáig levelezett a Gál családdal: egy boríték 1974-ből, kézzel írt levél 1983-ból
Az egykori Dreher-alkalmazottakkal tartja még a kapcsolatot?
Nem, már mindenki meghalt. Esetleg még a tejkezelő lehet életben, vele sokáig tartottuk is a kapcsolatot, de aztán hirtelen elköltöztek valahová, így ez a kapcsolat is megszakadt. A családdal viszont még sokáig leveleztünk. Ebben az 1983-ban levélben például [mutatja] Mária az együttérzését fejezi ki édesanyámnak a megözvegyülése miatt – ő is hasonló helyzetben volt, a férjét agyérelmeszesedéssel kezelték egy idősotthonban. Sajnos személyesen már nem találkoztunk többé, de minden emléket megőriztem róluk, hogy egyszer majd továbbadhassam.
A Dreher-unokák a rendszerváltás után legalább egyszer látogatást tettek Martonvásáron, amiről Dr. Molnár Dénesné is beszámol a Mezőgazdasági Kutatóintézet közleményében*. Az adatközlő idézi a következő mondatot: „Szeretünk hozzátok jönni, mert rend van nálatok, nagyon jó látni, hogy nagyapa egykori parkja, kastélya gyönyörű ma is, nem ment tönkre. A vagyont az Úr adja, tőlünk valamiért elvette.” Dr. Szabó Tibor, Martonvásár polgármestere megkeresésünkre elmondta: az elmúlt években többször is próbálták felvenni a kapcsolatot a Dreher-leszármazottakkal a tulajdonviszonyok rendezése ügyében, ők azonban elzárkózóak voltak.
Az interjút készítette: Hojdák Gergely
Képek: Zigó-Horváth Kornélia, Galambosné Gál Mária családi gyűjteménye, origo.hu
