/ nyomtatás

További látnivalók

 

Milleniumi emlékoszlop

 

Az emlékoszlopot a történelmi egyházak képviselői áldották meg.

 


A nagyközségi millenniumi rendezvények sorában jeles nap volt 2000. július 30-a. Településünk lakói nevében ekkor vehette át a nemzeti és a megyei Millenniumi Emlékzászlókat dr. Nemeskürty István kormánybiztostól, illetve Nagy Sándortól a megyei közgyűlés alelnökétől, dr. Palánky Klára polgármester.

A szívet melengető eseményen a martonvásári polgárokkal együtt ünnepeltek testvér-városaink képviselői is. A zászlók átadását követően Nemeskürty István avatta fel a Millenniumi Emlékoszlopot, mely a község lakóinak összefogásával és az önkormányzat támogatásával készült el.


"Nincs szebb annál, mint amikor egy település önmaga múltjára emlékezik" - mondta a kormánybiztos avatóbeszédében. Ez az oszlop pedig eredeti szándékai szerint is Martonvásár alapítóinak, az ősöknek kíván emléket állítani. Kizmus Lajos, a Nagyközség Millenniumi Bizottságának elnöke az átadási ünnepségen az ősök mellett megemlékezett mindazokról, akik elősegítették az emlékoszlop elkészítését, felállítását. Beszédéből idézünk: "A község történetének írásos emlékei az 1200-as évek végéről származnak ugyan, de talán nem járunk messze az igazságtól, hogy ha azt feltételezzük: ez a hely már az államalapítás körüli időkben is lakott hely volt. Így a millennium éve nekünk, martonvásáriaknak talán még egy kicsit többet is jelent, mint számos más, nálunk fiatalabb település lakói számára.

 

Ezért is gondoltunk arra, hogy ebben a kitüntetett évben, a Millennium évében, a kereszténység 2000. esztendejében emléket állítunk mindazoknak, akik e település alapítóiként, lakóiként e helyen élték át a történelem viharos és dicsőséges napjait.

 

Az oszlop emlékeztessen mindnyájunkat múltunkra, adjon erőt a jelen gondjainak megoldásához és sugározzon optimizmust a jövőre nézve. Az az öreg tölgy, amely évgyűrűinek tanúsága szerint mintegy 180 éven át figyelte Martonvásár életét a kastélypark-béli tó északnyugati partján, most új életre kelve bíztat bennünket együttműködésre összefogásra, nagy és szép tettekre. A fába faragott ősök vigyázó tekintete kíséri ezentúl Martonvásár lakóit munkába, iskolába, templomba. Ők fogadják a község egyre növekvő számú vendégét és ők köszönnek el a távozóktól. A Millenniumi Bizottság nevében köszönöm mindazok segítségét, akik bármi módon közreműködtek abban, hogy az oszlop elkészülhetett. Köszönetet mondok a Magyar Tudományos Akadémia Mezőgazdasági Kutatóintézetének, dr. Bedő Zoltán igazgatónak azért, hogy önzetlenül rendelkezésünkre bocsátották e csodálatos tölgyóriás rönkjét.

Köszönöm a kutatóintézeti parkfenntartó csapatnak és vezetőjüknek, Morber Józsefnek, hogy szállítható állapotba hozták e tekintélyes súlyú óriást. Köszönet illeti Povelka Jánost segítségéért. Hálás köszönetünk az Autópálya Üzemmérnökség vezetőjének, Schreiner Bélának a szállítóeszközökért, külön is köszönöm az autódarut kezelő Nagy Lajosnak (akinek édesapja még élő állapotában gondozta és vigyázta e tölgyet) és Sándor György nehézgépkezelőnek azt a szakmai bravúrt, mellyel e faóriást elhelyezték a fafaragó mester udvarában és elhozták azt onnan. Köszönöm Zsigmond Róbertnek és Czipa Lászlónak, hogy önzetlenül és első hívó szavunkra segítségünkre siettek, Végül szóljon a köszönet; a legnagyobb köszönet annak az embernek, aki elképzeléseinket fába faragta, akinek lelkesedése elengedhetetlen volt ahhoz, hogy e mű megszülethessen, aki hihetetlenül rövid idő alatt - április közepén szállítottuk át az oszlopot - megvalósította álmainkat. Sasvári János kápolnásnyéki fafaragó mester szíve-lelke is benne van ebben a csodálatos oszlopban.

 

Köszönjük a varázslatot, Kedves Sasvári János áldja meg az Isten minden cselekedetét!"

 

Dreher mauzóleum

 

A XX. század elején neobizánci stílusú épültben a sörgyáros Dreher család tagjai nyugszanak. A mauzóleumben a városligeti Anonymus szobor alkotójának, Ligeti Miklósnak monumentális fehér márvány Krisztus szobra áll.

 

A Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2008. május 15.-én a 37/2008. Sz. határozatában Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította a Martonvásár köztemető nyilvántartásában a II. parcella 1/a K számon nyilvántartott Dreher kriptát. Egyben a kripta kizárólagos kezelési jogát egy Martonvásári magánszemélyre ruházta át az eredeti tulajdonos.

 

A kripta látogatására, valamint ravatalozásra való használatára sajnos nincs lehetőség.

 

 

Brunszvik mauzóleum

 

A XIX. század közepén emelt klasszicista stílusú építmény a Brunszvik család tagjainak, többek között a magyar történelem egyik legkiemelkedőbb nőalakjának, Brunszvik Teréznek a végső nyughelye.

 

Martonvásár múltjának legmeghatározóbb családja a Brunszvik família volt, amelynek négy nemzedéke 1758-tól 1893-ig állt e hellyel kapcsolatban.
Brunczvik, Brunßvyk, Prunczbik, Brünczwyk, Brunsvik, Brunswick, Brunszvik. A család nevét az idők során közel negyvenféleképpen írták. A nemzetközi irodalomban a Brunsvik és a Brunswick névalak használatos, nálunk pedig mindinkább érvényre jut a fonetikus névalaknak elsőbbséget adó egységesítési tendencia, amely Brunszvik Ferenc és Teréz gyakorlatára vezethető vissza.

 

„Mi, magyarországi Brunszvikok az ősi Braunschweigből származunk” – meséli Teréz, ami a Braunschweig név ónémet megfelelőjére (Brunsvic) utaló nevük alapján valószínűsíthető. Ugyanakkor minden írásos alapot nélkülöz az a legenda, miszerint a család a braunschweigi hercegektől származott. Az első ismert magyarországi ősük a protestáns Brunczvik János postamester volt a Pozsonyt Eperjessel összekötő királyi postaút galgóci állomásán. S miközben a félhold uralma alatt sínylődő Martonvásár a török adóösszeírásokban szerepel, Brunczvik uramat, aki a magyar nemességet is elnyeri, a galgóci dézsmajegyzékek tehetős szőlősgazdaként emlegetik. Dédunokái közül Ferenc a ma is létező nemesi, Mihály pedig az időközben kihalt, alsókorompai és martonvásári grófi ágnak az őse.

 

Brunszvik Mihály és Vitális Mária fia, Antal volt a legmeghatározóbb a Martonvásár arculatát és sorsát formáló családtagok közül. Idősebb Brunszvik Antal (1709–1780) a kurucok által ostromolt Lipótvárban jött a világra, ahol apja a labanc parancsnoknak volt a titkára. Életpályája kicsiben Grassalkovich Antaléhoz, a kor egyik legismertebb alakjáéhoz hasonlítható.

 

Ő ugyan nem indult olyan mélyről, mint Grassalkovich, a beckói ispán fia (elődei tehetős közbirtokosok voltak), ám karrierje, amelyet ő is tehetségének és királyhűségének köszönhetett, hasonlóan felfelé ívelt. A nyitrai és nagyszombati tanulóévek után, jogi diplomával a zsebében az államhivatalnoki pályára lépett.

 

1745-ben feleségével, Adelffy Máriával együtt Pestre került, ahol a királyi kúrián személynöki, majd nádori ítélőmester lett. Ekkor akadt meg a szeme a martonvásári birtokon, amelyet bérbe vett. Brunszvik Antal nemsokára Bécsbe, a királyi kancelláriához került. Pályájának legszebb szakasza a jobbágyság helyzetének javítását célzó úrbérrendezéshez kapcsolódott. Személye akkor került először igazán a tekintetek kereszttüzébe, amikor 1766 januárjában őt küldte ki Mária Terézia Vas és Zala megyébe a földesúri önkény miatt „vasvellákkal és durungokkal, fejszékkel felszerelt” parasztok lecsendesítésére. Királyi biztosi megbízása veszélyes s egyben korszakos jelentőségű is volt, mivel addig uralkodó közvetlenül nem avatkozott a földesurak és jobbágyaik közti ügyekbe. Brunszvik szót értett a felkelőkkel, s a lázadást leszerelte. A királynő azt is nagyra értékelte, hogy tőle a parasztság helyzetéről megbízható képet kapott.

 

Martonvásár ura az úrbéri reform bevezetéséből több megyében is kivette a részét, s ezzel olyan elismerést vívott ki magának, hogy a királynő kifejezetten emiatt engedélyezte, hogy a martonvásári birtokot megkapja. Jószágainak zöme Pozsony és Nyitra megyében volt, s ezeket Nagyszombat melletti Alsókorompán felállított intézőség igazgatta. Utóbb Martonvásár is oda tartozott. Brunszvik Antalt közben kinevezték Esztergom megye főispáni helytartójává. 1775 őszén elnyerte a grófi címet és az újabb kinevezését Lembergbe (ma: Lvov), a galíciai határvitákat rendező bíróság élére. 1779-ben Bihar vármegye főispánja lett. A fiatal Kazinczy is ott volt Nagyváradon, amikor őt „nagy ünnepélyek közepett” beiktatták hivatalába. Köszöntésére Révai Miklós, a későbbi jeles nyelvész verset írt.

 

Az újdonsült főispán az ünnepség után Martonvásárra jött, ahol feljegyezte az útközben látottakat. „Oly nagy és sokáig tartó szárazság” van, hogy bizonyos országrészekben, ahol máskor „temérdek széna teremnyi szokott, az idén úgyszólván semmit nem takartak”. Éppen ezért őfelsége nevében úgy rendelkezik, hogy a „Budai Magazinumbul Szegénységnek ott lévő zab, Széna és Árpa kiosztassék…” Ez az atyáskodó jóindulat jellemezte őt a martonvásáriakkal szemben is. Hivatalai nem tették lehetővé, hogy sokat időzzék körükben, a szemét azonban a távolból is a falun tartotta. A birtoknak szinte minden rögét ismerte. 1777-ben Lembergben emlékezetből úgy felvázolta Martonvásárt, hogy rajzán még a házak számát illetően sem tévedett.

 

Brunszvik, a vallásos barokk kor szülötte alattvalói hitéletéért is felelősséget érzett. Martonvásárra ferences szerzetest hívott, a nép áhítatának emelése céljából szobrokat állíttatott fel, majd pedig templomépítésbe kezdett, amelynek még az oltárképét is részben ő tervezte. Korompán is építkezett, Martonvásáron azonban ennél többről volt szó: itt – honfoglaló eleink kései utódjaként – egy valóságos új „honfoglalást” kellett levezényelnie. Mindezt ő is és a művét beteljesítő utódai is misszióként élték meg.

 

Martonvásár XVIII. századi „honalapítója” Alsókorompán hunyt el. Első magyar nyelvű újságunk, a pozsonyi Magyar Hírmondó 1780 „karácsony havának 20. napján” imigyen parentálta el: „Korompai Gróf Brunszvik Antal úr, Sz[ent] István Apostoli Király Jeles Rendén lévő és Szentelt Vitéz, N[emes] Bihar-Vármegyének Fő-Ispányja, a Ts[ászári] K[irályi] Felségnek Titkos Tanátsosa, ki-múlt e világból.” Javai felett az osztozkodás 1783-ban történt meg. Alsókorompa sorshúzás útján a fiatalabb fiúé, Józsefé (a majdani tárnokmesteré és országbíróé), Martonvásár pedig Antalé lesz.


Ifjabb Brunszvik Antal (1746–1793) az apjáéhoz hasonló pályát futott be. A bécsi Theresianum és a nagyszombati egyetem elvégzése után a kamara szolgálatába lépett. 1774-ben elvette a pozsonyi vár egyik udvarhölgyét, a szép és okos, de szegény Seeberg Anna bárónőt. Az 1780-as években királyi biztosként közreműködött a kolostorok feloszlatásában. Közben az országos hivatalok Pozsonyból visszakerültek Budára. Ekkor Brunszvikék a várban házat vettek, Martonvásáron pedig felépült a kastély, a család rezidenciája. Brunszvik a Helytartótanács egyházügyi bizottságába került, utána „a tudományokat illető dolgok” referense lett, majd pedig királyi biztosként részt vett II. József közigazgatási reformjának bevezetésében. Pályája az uralkodó halála után is töretlen. 1790-től Bars megye főispánja és a Helytartótanács pedagógiai referense. E minőségében „elölülője” lesz annak az országgyűlés által kiküldött bizottságnak, amely a közoktatás, közművelődés egészét átfogó reform kidolgozását kapta feladatául. A nőnevelési tervezet, amely jórészt az ő munkája, neveléstörténetünk jeles dokumentuma. Ifjabb Brunszvik Antal korai halála után négy gyermekük (Teréz, Ferenc, Jozefin, Karolina) felnevelésének és az uradalom igazgatásának gondja özvegyére hárult. Brunszvikné sokszor egész nap lóháton a határt járta, s férfiakat meghazudtoló eréllyel vezette a gazdaságot. Teréz szerint „nagyeszű” édesanyja hajtotta végre mérnöki segédlet nélkül a birtok északkeleti határrészében a „nagy vízpusztaság rétekké átalakítását”.

 

Brunszvikné Martonvásárt a fiának akarta biztosítani, ezért igyekezett a leányait vagyonos kérőkhöz adni. Jozefint (1779–1821), aki mint Beethoven tanítványa, múzsája, szerelme ismert, azért kényszerítette hozzá az idős bécsi Deym grófhoz, mert gazdagnak hitte. Elözvegyülése után Jozefin feleségül ment az észt Stackelberg báróhoz, házassága azonban nem sikerült. Teréz húga összesen hét gyermeket szült, majd pedig 42 éves korában betegen és anyagi gondokkal küszködve hunyt el. A legkisebb testvér, Karolina (1782–1843) Teleki Imre gróf feleségeként Erdélyben élt, ahonnan ritkán látogatott haza, leányai, a későbbi „kufsteini mártír” Teleki Blanka és húga, Emma azonban férjével, a francia író-történész de Gérando Ágosttal együtt többször időzött Martonvásáron.

 

A lányok fivére, Ferenc (1777–1849) a pesti királyi gimnázium után a jogi tanulmányokat is elkezdte, ezt azonban az 1797. évi nemesi felkelés meghirdetésekor megszakította. A franciák ellen főhadnagyként hadba vonuló „úrfi” búcsúztatására Martonvásár „hív Lakossai” verset írattak. Ferenc utóbb Pest megyénél aljegyzősködött, s több megyében, így Fejérben is táblabíró lett, mégsem lépett hivatalnok ősei nyomába, hanem élére állt a martonvásári birtoknak, s amiről apja a betegágyán álmodozott („Meglásd, Martonvásárból paradicsom lesz” – mondogatta Teréznek), azt ő megvalósította. Brunszvik Ferenc neve az egyetemes zenetörténet lapjaira is felkerült – Beethovenével együtt, akinek barátja és mecénása volt.
Kiváló csellista, nagyvonalú mecénás, mintagazda, a ló- és juhnemesítés szaktekintélye. Földesúrként azonban kemény és önkényeskedő. Teréz szerint „jól vezette az ügyeket, csak túlságosan szigorúan; vasárnap délután dolgoztatott, megkárosította a plébánost, összekülönbözött a püspökkel s a plébánossal”, és az iskolát sem támogatta. Ugyanakkor 1834-ben Géza fia keresztszülei a martonvásári Wittenheber Judit és Malsovits Márton lettek, akik „Martonvásár közössége” nevében tartották keresztvíz alá az újszülöttet. Parasztjai utóbb Brunszvik Ferenc uraságának éveire mint „régi szép időkre” emlékeztek vissza, mondván, hogy azóta sem csökkent keblükben „a’ jótétek ’s atyáskodó gondok előidézte azon lekötelezett tiszteletes érzemény, mellyel valamint éltében a’ boldogult Grófot gyermekileg környezték, úgy halálában is megsiratták”.


A Ferenc gróf és a húsz évvel fiatalabb Justh Szidónia házasságából született négy gyermek közül csak Mária és Géza érte meg a felnőttkort. Teréz, „a család veteránja, az elsőszülött apa elsőszülött leánya” őszintén aggódott amiatt, hogy elkényeztetett unokaöccse, aki „sem nem okos, sem nem szellemes”, el fogja-e pusztítani azt, amit atyja szerzett. A választ mi már tudjuk: Brunszvik Géza idejében az uradalom, jóllehet időnként pénzügyi gondjai voltak, hírnévnek örvendett. Az ő nevéhez fűződik a martonvásári óvodaalapítás (1883) is, amelyet korán elhunyt gyermekei (Gábor, Gizella és Mary) emlékének szentelt. Közben a Deym Jozefával (nagynénjének, Jozefinnek az unokájával) kötött házassága zátonyra futott. A gróf, hogy elválhasson, az unitárius hitre tért. A kastélyban azonban nem volt maradása, ezért 1893 őszén a birtokot eladta, s második feleségével, Siegl Szerafinnal együtt Ausztriába költözött.

 

A grófi Brunszvik család Gézával 1899-ben férfiágon kihalt. Nővére, Mária volt a Brunszvik nevet viselő utolsó családtag, aki a birtok eladásakor magyar állampolgárságát is feladta, a hely iránti kötődése jeleként azonban végrendeletében a martonvásári óvodára és az iskolára is jelentős összeget hagyott. Ő is, Géza is az itteni sírboltban nyugszanak.
 

Brunszvik Teréz koporsója

 

 

Martonvásár épített világa

 

A község mai képének megalapozása a XVIII. századra vezethető vissza. Az első meghatározó lépést az 1730-as években a Beniczky házaspár tette meg, amikor jó érzékkel sikerült kiválasztaniuk kúriájuk kialakításához a birtok azon pontját, amely az életet adó patakhoz közel esett, a vizek romboló hatásától azonban védett, kellő magasságban lévő hely volt. A tordasi út mellett építkeztek, sem túl közel, sem túl messze a forgalmasabb buda–fehérvári országúttól. Később kúriájuk helyére épült a kastély, kápolnájukéra pedig a templom, ahol Martonvásár szíve lüktet. Még a kastély elkészülte előtt felépült a kőoszlopokon nyugvó, boltozott lóistálló a kocsiszínnel (remíz) és a szénapajtával. Az első majorság, a Belmajor a tordasi úttól jobbra alakult ki; ennek volt központi épülete az ötszintes granárium (magtár), amely elkészülte idején (1784) igen korszerűnek számított. A szőlőhegyre, ahol dézsmaház épült, szintén a tordasi úton lehetett kijutni.

 

Az urasági lakhely szomszédsága miatt a templom előtt nem alakulhatott ki piactér, így a faluközpont szerepköre az útkereszteződés mellékére tevődött. A négy sarki telket Brunszvikék maguknak tartották fenn, s ezeken kapott helyet a beszálló vendéglő, az iskola, a bolt és talán a postakocsi-állomás. Az 1768-ban épült, L alakú beszálló vendéglő a falu egyik kiemelkedő építménye volt borospincével, kocsiállással, istállóval, kúttal és udvarral, ahová az úgynevezett szárazkapun át lehetett bejutni. John Paget szerint 1839 táján az élénk forgalom jeleit magán viselő fogadóban a konyha, a vendéglős lakása és a tágas ivó mellett volt két, homokkal felszórt, döngölt padlójú vendégszoba is, egyszerű bútorzatukat két ágy, egy asztal és három-négy faszék alkotta.

 

A park bejáratától jobbra eső saroktelket a katolikus egyház kapta, s ezen épült fel 1794-ben a parókia. A szemben lévő két telket (a mai óvoda helyén) az uradalom vezető alkalmazottai részére tartották fenn. Idősebb Brunszvik Antal 1767 táján e telkeknél és a plébánia mellett kezdte kiméretni a jobbágyportákat. Ezek az egymás mellett fekvő, hosszú, keskeny belső telkek (szalagtelkek), amelyek hosszanti oldalukkal érintkeztek, az útkereszteződésen túl, az Ercsibe vezető út két oldalán is folytatódtak. Ez az utca lett a falu első utcája, gerince, amely a település képét nagyban meghatározta.


A reá merőleges buda–fehérvári országút mentén kezdetben csak a Szent László-patak hídjáig, illetve a mai mentőállomás telkéig sorjáztak házak. Két utcájával a falu kereszt elrendezésű alaprajzot mutatott. A zsellértelkek kimérése az 1772-ben megnyitott Tót utcában (ma: Rákóczi utca) kezdődött, majd a mai Malom utcában és a Budai út mentén folytatódott.
Az új telepesek a házukat maguk építették, s mivel a birtokon fa nem volt, az építkezéshez szükséges faanyag beszerzésére pénzt kaptak. 1785-ig a házak száma 99-re, a lakosságé pedig 684-re nőtt, egy házra tehát átlagosan hét ember jutott.

Beniczkyék majorosai még olyan nyomorúságos viskókban, földalatti odúkban laktak, amelyeknek csak a teteje emelkedett ki a földből. Az idő tájt Magyarország lakóinak nem kis hányada lakott ilyen putrikban. 1762-ben Brunszvikék 21 martonvásári épülete közül hat volt földalatti. Putrikat a környéken 1830 után is lehetett látni (egyet Paget útikönyve meg is örökített), a martonvásáriak azonban már 1815 táján is rendes parasztházakban laktak. „Mindegyikben nagyfokú kényelmet találtunk” – írja Richard Bright. Az általa meglátogatott német paraszt „nemrég szinte teljesen maga bútorozta be házát, amelyet maga épített. A jó háziasszony nagy szorgalommal mosta a bútort az udvarban”. Bright szerint „a házaknak alapbeosztásában alig van különbség, akár német a gazdájuk, akár magyar”, majd elismerően nyugtázza: „A lakások tisztasága és rendje tökéletes. A falak fehérek. A Szűzanya, a Megváltó képeivel és feszülettel vannak díszítve.”

 

Az immár többutcás, szalagtelkes falu lakóházai között egymás után megjelentek a közcélú létesítmények. A régi iskola helyén az 1850-es években „díszes, kétosztályos új oskolaház” épült. A községháza feladatát kezdetben a bíró háza töltötte be, megválasztásakor ugyanis oda vitték a bírói hatalom jelképeit: a pálcát, a falu pecsétjét és az iratokat őrző bíróládát. A reformkori Martonvásáron már volt községháza, mellette állt a jegyzőlak. Községi tulajdonú kovácsműhelyről és pásztorházról is tudunk. Közösségi szerepe a vízimalomnak is volt, ahová ugyanúgy, mint az ivóba, be lehetett térni hírt hozni, hírt vinni.

 

Az első bolt az útkereszteződésben állt, ahol az utcai ajtót a ferdén levágott sarokba építették bele. 1858-ban a két martonvásári csárda közül a Libadöglő a tárnoki határban, a másik pedig a tordasi út mentén fogadta az utazókat. Az 1788-ban létesült postaállomás kapcsolatban állt a fogadóval, ezért ennek közelében kellett lennie. A postaállomáshoz rendszerint a postalovak és kocsik elhelyezésére szolgáló istálló és kocsiszín tartozott.

 

Az első dűlőneveket (Rétesdűlő, Kalapdűlő) az 1700-as évek határperes aktái említik, ezek azonban később feledésbe merültek. Az 1858. évi telekkönyvben az alábbiakkal találkozunk: Vásártéri dűlő, Máriaházi dűlő, Határdűlő, Hosszúrét dűlő, Orbán-hegy, „a belső telkesek legelője” és „a községi telkesek legelője”, a többi dűlőt a majorságok nevével jelölték meg. Ezek: a Gézamajor, Erdőhát, Belmajor, Felsőmajor, Spanyolmajor, Tükrös, Erdőhát és Kismarton. A telekkönyv három utcanevet (Temető utca, Templom utca, Országút) említ.
1858-ban a mezőváros épületei közül a legnagyobbak a fogadó, a felügyelőház, a „borosház”, az emeletes lovászház és az orvoslak volt. Tizenegy épület négy-öt helyiséggel rendelkezett. Huszonkét lakóházban három, harminckilencben pedig egy szoba volt, ugyanakkor a házak nagy része (135) két lakószobával rendelkezett. Akkoriban a budai úti házak a mai Pusztai József utcáig sorjáztak. Az utca jobb oldali végén állt a „pléh Krisztus”. A Tót utca Pest felőli házsora a Belmajorig, a mai Orgona utca bal oldali házsora pedig a temetőig húzódott. Ez idő tájt már a mai Bajcsy-Zsilinszky utcában is álltak házak. A régi vasútállomás 1861-ben épült. 1869 táján a községben 230 magánépületet tartottak számon. Ez utóbbiak közül ötven kő-, ötven vegyes-, százharminc pedig vert falú volt. Kétszáz házat nád, tízet fa, húszat cserép fedett.

 

1858 és 1884 között a házhelyek kimérése a vasúthoz vezető út, az időközben kialakított szeszgyár, a temető és a Belmajor között folytatódott. 1884-ben az ercsi út iskola felőli oldalán három nagyobb épület állt: az Ofner kereskedőcsalád házai (egyikük emeletes volt) és Gresser Tamás L alakú háza. A másik oldalon a házak zöme eredetileg az utcafronttól beljebb állt, ekkorra azonban néhányat már az utcáig „kihoztak”. A Müller-házat és a (régebbi) Purnhauser-házat ekkor alakították át fordított házzá. 1905 őszén a nagy tűzvész ebben az utcában pusztított, így a régi nagygazdaházakra ma már csak néhány homlokzat emlékeztet.

 

Időközben Martonvásáron is megjelentek a polgári társadalom különféle létesítményei: a távírda, takarékpénztár, gőzmalom, villanytelep.

 

A takarékszövetkezet méhkaptárral díszített sarokháza a mai posta helyén állt. A millennium táján elkészült az új községháza, a csendőrőrs, a zsidó imaház, a szegényház, az óvodaépület és az árvaház. Az 1906-ban átadott, tetszetős manzárdtetős, emeletes iskola csakúgy, mint Schwarcz Vilmos fűszerkereskedése és a takarékpénztár is a faluközpont képének meghatározói voltak. 1910 tájáról az alábbi utcák ismertek: Temető, Templom, Tót, Budai, Ercsi, Géza, Malom, Szentjános, Új, Vasút és Vásártér utca.

 

A községben idővel megjelenik a kávéház, a kerthelyiséges Braun vendéglő, a hitelszövetkezet, a Hangya-üzlet, a legényegylet épülete, sőt a mozi is. A postahivatal a harmincas évekig a református egyház mai telkén működött. A Táncsics utca állomás felőli oldalán volt a sokgyermekes családoknak otthont adó Oncsa-telep. A kirakodóvásár sokáig a mai Pusztai József utca és „a nagy vízfolyás” között, az állatvásár pedig a 70-es út másik oldalán volt, később azonban áthelyezték azokat az Ercsi úti faluvégre.

 

1930-ban kiadott Beethoven-könyvében Edouard Herriot (1924-ben francia miniszterelnök) így jellemzi Martonvásárt: „A nagy falu poros utcáival, alacsony, fehérre vagy sárgára festett házaival éppen olyan, mint az ország többi falusi települése. Lármás gyermekcsapatok, ünnepélyesen merev nyakú libák és disznócsordák zárják el vad összevisszaságban a hitvány akácfákkal szegélyezett kocsiutat.” A községről készült képeslapokon látható a széles főutca, amely utóbb kockakő („topeka”) borítást kapott. Rajta lovas és szamaras kocsik és kerékpárosok közlekedtek; az autóforgalom a negyvenes évekig nem volt jelentős. A képeslapok az utcák széles árkait és az iskolasarkon lévő hidat is megörökítették.

 

1935-ben a Reménysugár című lapban a Martonvásáron lakó Dobozy Imre írja: „Népművészetről, népszokásokról, fájdalom, nem beszélhetünk. Községünk a fővároshoz közel van, fontos forgalmi útvonal mellett, és a városokból kiszorult úgynevezett civilizációhoz való alkalmazkodás megöl minden egyéniséget… Alig van komoly kvalitás nálunk, és még a gazdaosztály is teljesen kivetkőzött mivoltából. Népdalok helyett értéktelen slágereket dúdolnak az eke szarva mellett, és ha itt-ott felhangzik egy-egy régi szép magyar nóta, az illetőt elmaradottsággal gúnyolják. Népviseletről egyáltalában nem beszélhetünk…”

 

A második világháborúban a községet súlyos károk érték, az újjáépítés azonban hamar kezdetét vette. Márkus István 1946-ban Martonvásárt imigyen jellemzi: „A Budát környező elővárosok és kertes telepek után ez az első faluszerű település nyugat felé. Aki autón szalad, némi jóakarattal városkának nézhetné: az országút-főutcát kispolgári házak szegélyezik… A falusias parasztházak és istállók s a szegények viskói jól elbújnak a kispolgár-sor mögé, de még ott is gyakran eresztenek maguk közé villaszerű családi házakat, és olyan szoba-konyhás házikókat, amelyekben láthatólag nem paraszt lakik, hanem proletár. A külső kép is elárulja: nem igazi parasztfaluval van dolgunk…”

 

 

Martonvásár, az útifaluból kialakult többutcás, szalagtelkes település képe az elmúlt évtizedekben sokat változott. Új utcák, sőt lakótelepek nőttek ki a földből. Felépült az új iskola (1976), a Brunszvik Teréz Óvoda új épületegyüttese (1991) és kialakult az Emlékezés tere. A régi házak jó részét lebontották, a letűnt idők nyomait azonban a figyelmes tekintet egy-egy homlokzatdísz, fafaragásos ereszalj, rozsdás ajtóveret, boltíves pince, kerekes kút és csigavonalas sárvetőkő formájában itt-ott még felfedezheti. Martonvásár múltidéző épületei: a kastély- és templomegyüttes, a régi óvoda, a vendéglő, a granárium, a temetői mauzóleumok, valamint az a néhány parasztház és felújított polgárház, amelyek a századforduló hangulatát őrzik.
 

Forrás: Hornyák Mária: Martonvásár. Száz magyar falu könyvesháza. Budapest, 2000.