Ebben az évben az Advent időszaka november 29-én kezdődött meg. Adventus domini, az Úr eljövetele, nem a várakozást jelenti a szó a szoros értelemben, de a szívünkben mégis várakozás, vágyakozás van, csak épp az a kérdés, mire várakozunk.
A gyermekeim rácsodálkoztak a főtéren felállított karácsonyfa tündöklő fényeire, amelyek megleptek minket a főtérre tartva, hiszen délelőtt, amikor kint voltunk a piacon, még nem láttuk azokat. Meg is kérdezték: „Anya, ezeket délután rakták ide, amíg aludtunk”?
A készítőknek megköszönve a város adventi koszorúját, Tordas-Gyúró Evangélikus Egyházközség lelkészei gyújtották meg az első gyertyát a délután öt órakor kezdődő alkalmon. A kiosztott kották alapján felcsendült a gyülekező emberek éneklése, majd Bence Győző áhítata hangzott el.
A megható szavakon és énekeken kívül viszont én azt éreztem, itthon vagyok, nem csak a városomban, hanem a gyülekezetemben is.
Hálás vagyok, hogy élő ige hangozhatott el, és milyen különleges, hogy egy városi eseményen a Megváltóról lehetett beszélni. Továbbá a pásztorokról, akik nem késlekedtek elindulni, akik örömmel érkeztek vissza, mert ez a „kisded”, akit a betlehemes kiállításon többféle változatban is megjelenítettek a kreatív alkotók, valamennyiünkért született meg. A szívünkben talán éppen azt érezhettük, amit anno Betlehemben Máriá, aki nem teljesen értette, miként lehet mindez, de boldog és hálás volt.
A gyermekeim az alkalom után kínált bejglitől, meleg teától még vidámabbak lettek, én viszont ismét megérezhettem, hogy a népek megváltója valóban eljött és már csak három gyertya meggyújtása van hátra, hogy ismét Őt ünnepelhetjük.
„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” János 3,16
Nagyné Löfler Fanni Krisztina