Munka és család mellett lett óvónéni Szilvi, Kriszti, Zsuzsa és Virág
Elismerően bólint az ember, ha azt hallja, hogy valaki felnőtt fejjel, munka és család mellett lediplomázik. Abba viszont már kevésbé gondolunk bele, hogy mennyi lemondással, kitartással jár ebben az életszakaszban a tanulás. Dobos Szilvia, Kocsis Krisztina, Kövecsesné Csobán Zsuzsanna és Récsi Virág életében közös, hogy óvodapedagógiai diploma nélkül dolgoztak eddig a martonvásári Brunszvik Teréz Óvodában, de a nyár elején mind a négyen lediplomáztak, így szeptembertől már óvónénik. A négy családanya összesen kilenc gyermekről és négy kutyusról gondoskodott a férjével, élettársával, miközben megszerezte a diplomát. Közös bennük még a támogató háttér, és a párjuk óriási segítsége. Az Akikre büszkék vagyunk rovatunkban most a négy csodálatos óvónéni mesél elkötelezettségről, példamutatásról és embert próbáló pillanatokról.
- Miért döntöttetek úgy, hogy jelentkeztek az egyetemre?
Kocsis Krisztina: - Nekem mindig is vágyam volt, hogy óvónő legyek, de a nyolcadikos ballagás után nem ebbe az irányba indultak a tanulmányaim. Jó 15 éve helyezkedtem el dajkaként egy százhalombattai óvodában, de azt éreztem, hogy nekem tovább kell mennem. Elvégeztem a pedagógiai asszisztens és a gyógypedagógiai asszisztens tanfolyamot, és ezt követően is azt éreztem, hogy lehetne még tovább menni, hogy óvónő legyek. Eljött az elhatározás, és belevágtam.
Dobos Szilvia: - Bennem érettségi körül tudatosult, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Az akkori jelentkezésem sajnos nem sikerült, és az annyira megviselt, hogy le is tettem az óvónői pályáról. Viszont egy jó munkahelyen sikerült elhelyezkednem, egy játékboltban, ahol majdnem közvetlenül gyerekekkel foglalkoztam. Nagyon sok rendezvényt, játékkiállítást, programot szerveztünk. Aztán három évre kiestem a munkából, mert megszületett a fiam, de oda már nem tudtam visszamenni, mert a játékboltban vezetőként dolgoztam, és nagyon lekötött az a pozíció. Akkor jött az ötlet, mi lenne, ha megpróbálnék óvodában dolgozni. Nagy örömömre, ez összejött. Én is elvégeztem a pedagógiai asszisztensi tanfolyamot, és immáron 13 éve a martonvásári óvodában dolgozom. Időközben jelentkeztem az egyetemre, és pont egyszerre sikerült a kollégákkal bejutnunk. Jó lett volna korábban elkezdeni a tanulmányokat, erre kapacitált a vezetőség, barátok, családtagok, de egy-két ok miatt ez nem sikerült.
Kövecsesné Csobán Zsuzsanna: - Nekem az alapvégzettségem szociálpedagógus, művelődésszervező. Sok éven át a gyermekvédelemben dolgoztam, és onnan jöttem át. Végigjártam a munkaköröket, hiszen voltam családsegítő, esetmenedzser, az utolsó négy évben pedig óvodai, iskolai szociális segítő. Szerettem a gyermekekkel való törődést, a prevenciós csoportfoglalkozások szervezését, lebonyolítását, de voltak gondjaim is a gyermekvédelemmel, a rendszerrel, ahogy működik, meg a lelkemnek is sok volt az, amiket ott tapasztaltam, ezért úgy döntöttem, hogy váltok. Azt már tudtam, hogy mit nem csinálnék, de azt nem tudtam, hogy mit igen. Felmondtam, és pár hónapra rá jöttem rá, hogy óvónéni szeretnék lenni. Három évvel ezelőtt felhívtam Krisztit (Stefkovits Ferencné óvodavezető – a szerk.), nem is tudtam, hogy van-e egyáltalán lehetőség. Elmondtam, hogy óvodapedagógusnak szeretnék beiratkozni, így keresek munkát, és ő szeretettel várt. Március tájékán érkeztem az óvodába, és megtudtam, hogy a lányok a Károli Gáspár Református Egyetemre jelentkeztek, én pedig augusztusban, a pótfelvételin adtam be a jelentkezésemet. Felvettek, és így együtt mentünk a Károlira.
Récsi Virág: - Én egy kicsit kilógok a lányok történetéből. Anglisztika szakos bölcsészként végeztem 2017-ben, ez volt az első diplomám. Egy nyelviskolában a 10 évestől a 70 éves korosztályig tanítottam az angol nyelvet egy nyelviskolában, de annyira összeegyeztethetetlen volt a magánéletemmel, hogy otthagytam, és elmentem egy multihoz irodavezetőként dolgozni. Mivel bolgár anyanyelvű volt az anyacégünk, én ott tolmácskodtam, fordítottam, adminisztrációt láttam el, valamint a napi működéshez kapcsolódó számos egyéb feladatban is közreműködtem. Szép szakasza volt az életemnek, ugyanakkor időközben anyává váltam. Amikor megszülettek a gyermekeim, akkor fedeztem fel, hogy milyen közel áll hozzám a kisgyermekkor, különösen az óvodás életszakasz. Figyeltem az ő fejlődésüket, szakirodalmat olvastam, és amikor a második kisfiam két éves lett, én is nyáron, pótfelvételin jelentkeztem főiskolára. Akkor határoztam el, hogy ezt a szakmát szeretném megpróbálni. A többieket akkortájt még nem ismertem, én egy éve dolgozom itt az óvodában. A többiekkel ellentétben én nem a Károlin tanultam, hanem az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán végeztem el az óvodapedagógiai szakot angol nyelven.
- Mit jelent számotokra a munkában ez a változás?
Zsuzsa: - Több adminisztrációt, nagyobb felelősséget, kevesebb óraszámot és több fizetést. Az óvodapedagógusokra nagyobb felelősség hárul, így ez most már ránk is érvényes lesz. Délelőtti foglalkozásokat nem tarthattunk, de mostantól ez is megváltozik.
Szilvia: - Én már egy-két adminisztrációs feladatba beleláttam, de más lesz majd, amikor már nekünk is meg kell írni a napi, heti vagy éppen a havi tervezeteket és egyéb dokumentumokat. Furcsa lesz a váltott műszak, mert eddig mi főleg asszisztensek voltunk. Délutánosokként - ahogy Zsuzsi is mondta - foglalkozást nem tarthattunk, de nyilván segítettük a mindennapi munkát.
- Amikor értesültem arról, hogy ti nem 21 éves fejjel diplomáztatok le, család, gyerek, férj, háziállatok és munka mellett, akkor arra gondoltam, hogy ez biztosan egy nehéz menet volt. Hogyan tudtatok így tanulni?
Zsuzsa: - Ezt a három évet a családom támogatása nélkül nehezen tudtam volna teljesíteni. Van három lányom, egy férjem meg egy kutyám, és sokszor előfordult, hogy a férjemre kellett támaszkodnom, ezt innen is köszönöm neki. Sokszor lelkiismeret-furdalásom volt a gyerekeim miatt. Azt az időt, amit rájuk tudtam volna szánni, sajnos meg kellett, hogy osszam. Köszönöm még a kitartást a csodálatos kollektívánknak is, jó oda tartozni, ahol várnak.
- Mondasz kérlek egy példát? Ültél a laptop felett, miközben labdával a kezében játékra invitált a gyermeked?
Zsuzsa: - Az államvizsgánál pontosan ez történt a 12 évesemmel. Jött, hogy „anya, társasozol vagy labdázol velem?” Nem tudtam sajnos, mert az államvizsgára készültem. Úgyhogy igyekszem ezt most pótolni, és remélem, sikerülni fog.
- Akkor ez most egy dupla ünnep otthon: anya lediplomázott, pontosabban lett még egy diplomája, és lehet végre játszani vele.
Zsuzsa: - Igen. Ráadásul úgy nézett ki az elmúlt jó pár hónapunk, hogy a nagylányom érettségizett, én pedig államvizsgáztam.
- A férjed mindeközben mosott, főzött, takarított?
Zsuzsa: - Igen, de én is részt vettem a házimunkában, és az a szerencsém, hogy a lányaim már nagyok. A két idősebb 19 és 16 évesek, így ők is besegítettek. Egy szavam nem lehet.
- Szilvi, a családmenedzsmentről mit tudsz elmondani?
Szilvia: - A családom teljes mértékben támogatott. Van egy nagy fiam, aki 18 éves lesz októberben, pont együtt kezdtük: ő a középiskolát, én a főiskolát. Úgyhogy nagyon izgalmas volt a felvételi környéke. A kicsi most volt első osztályos, őt a két nagymama hozta-vitte, amikor kellett. Amikor suliban voltam, vagy épp úgy estem haza, hogy azt se tudtam, hol vagyok... A párom is nagyon-nagyon segítőkész volt. Előfordult, hogy hazaértem délután vagy este a suliból, és minden csillogott a házban. Kimosott, megfőzött, kitakarított, szóval nagyon sokat segített.
- Ezt a következő 50 évre nem tudod bevezetni a családi életbe?
- Jó lenne. Egyelőre pihenek a tanulással, mert ez sok volt, tényleg sok volt. Rengeteget tanultunk a munkahelyünkön, de az egyetem sok pluszt is adott.
Zsuzsa:- Hozzátenném, azzal, hogy benne voltunk a gyakorlatban, sokkal könnyebb volt az elméletet megtanulni.
- Kriszti, te hogyan tudtál munka és család mellett tanulni?
Krisztina:- Nekem van egy férjem, két kamasz fiam, 15 és 17 évesek, illetve van három kutyám. Kijelenthetjük, hogy nehéz időszak volt. Nekem nagyon nagy nehézséget okozott a vizsgaidőszak alatt, hogy napi szinten dolgoztam. 4 óráig tartott a munkaidőm, de fél 4-kor már azon járt az eszem, hogy ha hazamegyek, akkor nem ülünk le beszélgetni, nem csinálunk családi programot, vagy egyszerűen csak nem főzök, hanem tudtam, hogy hazamegyek, és le kell ülnöm tanulni. Abszolút támogató hátterem van. A férjem rengeteg dologban segített. Rendszeresen vitt be az egyetemre, és jött is értem. Ezeket a napokat úgy szervezte, hogy nem dolgozott, és így nem kellett tömegközlekedéssel jönnöm-mennem. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy a három év alatt hányszor kellett vonatoznom, buszoznom. A két fiam nagyon sokat önállósodott, mert szegényeknek muszáj volt. Például maguknak csináltak reggelit, de megtörtént, hogy a nagy fiam vacsorával várt. Tojásrántotta készítésben nagyon profi lett a végére. Előfordultak persze nehézségek, amikor feszültebb voltam, elfáradtam. A vége felé néha a motiváció is elszállt, de csak azért, mert kimerültünk. Sok esetben úgy kellett magamat belülről lökdösni. Főleg az utolsó 1-2 hétben volt nehéz erőt venni magamon és leülni tanulni, de megcsináltuk. Idén leszek 50 éves, és emiatt nekem ez egy külön büszkeség. A családom, a barátaim is nagyon büszkék rám, és én magamra is, hogy ezt meg tudtam csinálni.
Szilvi: - Mi hárman nagy erővel támogattuk egymást. Volt hogy sírtunk, vagy épp nevettünk egy-egy vizsga után. Mindig biztattuk, motiváltuk egymást t. Illetve Virággal is beszélgettünk, főleg mi ketten, mert egy udvarban dolgoztunk.
- Virág, te hogy bírtad a család-munka-tanulás hármast?
Virág: - Nekem két gyermekem van, ők 4 és fél, illetve 6 és fél évesek. Mindig próbáltam nagyon tudatosan időt tölteni velük. Az utolsó fél évet kivéve például vasárnaponként nem voltam hajlandó tanulni. Igyekeztem arra figyelni, hogy amikor ott vagyok, akkor tényleg ott legyek nekik, és minőségi együtt töltött idő legyen. De minden szombaton, sőt időnként péntek délután is ott voltam a főiskolán. Természetesen a férjem, illetve szombatonként anyukámék vállalták a gyerekeket, próbáltak nekik programokat szervezni.
- Nálatok azért kicsik a gyerekek. Hétköznap a fürdés, a vacsora és a lefekvés hogyan alakult?
Virág: - Ezekre már van egy nagyon jól kialakult stratégiánk, bár néha volt érzelmi kiborulás. A férjem teljes mértékben kivette és kiveszi a részét az apa szerepből.
- Érintőlegesen beszéltetek holtpontokról, lemondásokról. Volt olyan pillanat, hogy kezetekben a könyv, miközben a kukára néztek, és eszetekbe jut, hogy ott talán jobb helyen lenne? Előfordult, hogy elhívtak egy két hetes, ingyenes Miami nyaralásra, de nem mentünk, mert anya tanul? Milyen nehéz pillanatok történtek az elmúlt három évben?
Kriszti: -Nekem rögtön az első fél évben jött a felismerés, hogy úristen, mire vállalkoztam. Bele kellett csöppenni egy olyan mókuskerékbe, amit ha az ember nem csinálja, akkor nem tudja végigvinni. Volt egy olyan pont, amikor elsírtam magam, és azt mondtam, hogy én ezt nem csinálom. És akkor ott volt a férjem, aki azt mondta, hogy dehogynem. Több esetben, főleg a vége felé, ő lökdösött tovább. Kellett egy külső erő, ami visszahúzott a mélységből.
Zsuzsa: - Nekem a legnagyobb érvágás a barátok hiánya volt. Eleve drasztikusan csökken a barátok szerepe egy felnőtt ember életében, de rájuk most extrán nem volt időm. Gyakorlatilag le kellett építenem a rendszeres találkozásokat, mert nem volt rá kapacitásom, és ez nekem nagy bánatom volt. Remélem, hogy három év után most sikerül újraépíteni a kapcsolatot velük.
Virág: -Nagyon sokszor én sem tudtam részt venni a baráti programokon. Illetve azzal is szembesültem, milyen gyorsan múlik az idő, ezt a fiúk fejlődésén is láttam. Nekem az államvizsga hetében elhunyt a nagypapám, és akkor elgondolkodtam azon, hogy az elmúlt három évben folyton csak rohantunk, benne voltunk a mókuskerékben, miközben a találkozások leépültek. Bízom benne, hogy megérte.
Szilvi: - Én elvesztettem apát. Pont egy szigorlat előtt történt. Abból nagyon nehezen jöttem ki. Majdnem minden nap jártunk nála a kórházban, a betegágya mellett is tanultam. De aztán elengedtem a sulit, mert nyilván nem az a prioritás. És aztán megtörtént, és úgy voltam vele, hogy már csak ő miatta is megcsinálom. Rendszeresen kérdezgette, hogy már megint mész az iskolába? Hát igen, megint megyek.
- Szuper vagy, hogy ezt így végigcsináltad!
Szilvi: - Igyekeztem. Meg nyilván a gyerekeim miatt is. Lássák, hogy ha valamit elvállaltam, akkor azt végigviszem. Vannak nehéz helyzetek, meg még nehezebbek, de muszáj, mert így mutatsz példát a gyerekeidnek.
Kriszti: - Ezek mutatják azt, hogy ha az ember felelősséggel elvállalt egy feladatot, amit önmagáért tesz meg, vagy csinál végig, akkor bizony félre kell rakni egy kicsit a nehézséget is. Belekezdtem, akkor be is kell fejezni. Egyébként én is egy hasonló helyzetben vagyok pár hete, a felkészülésem emiatt nagyon nehezen ment. Nekem az édesanyám kórházban van, és az elmúlt három hét nagyon kritikus volt. Vittem magammal a tanulnivalót, ültem a betegágya mellett, de nem tudtam úgy készülni. Nem tudjuk, mi lesz vele. De bennem is az volt, hogy miatta is végigcsinálom. Mindez példamutatás a gyerekeimnek. Kiderült az is, hogy mennyit tud erősödni az ember.
- Le a kalappal! A diploma megszerzése után mik voltak az első reakciók férjektől, gyerekektől, barátoktól, ismerősöktől?
Szilvi: - Ahogy hazaértem, kaptam egy poharat a kislányomtól. Az van ráírva: „Minden családban van egy hős. A miénket anyának hívják.” Az ovisokat rendszeresen kijavítottam, amikor óvónéninek hívtak, mert nem voltam óvónéni. Nyilván nem hívhattak úgy, hogy pedagógiai asszisztens néni. Azt kértem, hogy Szilvi néninek hívjanak, de már nem fogom kijavítani őket. A család persze büszke, a nagymama is viccelődött velem. A szülők is mondták, hogy eddig is óvónéni voltál nekünk, függetlenül attól, hogy nem volt diplomám, de mégis.
Virág: - A gyermekeim nagyon várták az államvizsga végét, és szó szerint számolták vissza a napokat. Ők nagyon boldogok voltak, amikor levizsgáztam. A férjem elkísért az államvizsgára, ott volt, támogatott. A szülőktől rengeteg szorító üzenetet kaptam előző este. Amikor a vizsga utáni napon bejöttem dolgozni, rengetegen gratuláltak mind a szülők, mind a kollégák, vezetőség részéről. Nagyon-nagyon jó érzés volt.
Kriszti: -Az én férjem is ott volt a vizsga napján, támogatott engem. A gyerekeimnek azonnal írtam, amint kijöttem a vizsgáról. Rögtön válaszoltak, hogy ezzzz aaaaaz, több “a” és “z” betűvel. Büszkék voltak rám.
Zsuzsa: - A szüleimtől sok bátorítást kaptam. A férjem pezsgővel várt otthon, annak is örültem. Aminek meg külön, hogy a Pillangó csoportból ballagó gyerekek szülei hoztak nekem egy nagy virágcsokrot. Igaz, nem pont a diplomázás apropójából, de az államvizsga másnapján reggel ők vártak a csoportban töltött évekre emlékezve. Nagyon jól esett, csodálatos élmény volt. Most a Maci csoportban vagyok, itt is a szülők szurkoltak, utólag pedig gratuláltak, köszönöm a bátorításukat! Illetve kaptam tőlük „A világ legjobb óvónénije” felirattal egy bögrét.
Virág: -Amikor hívtam Dórit, aki a párom a Süni csoportban, épp együtt volt Szilvivel, így közösen örültünk a sikernek.
szerző: Nagy Szabolcs
képek: Kunsági Kinga