40 éve hordja a mezt a martonvásári kézilabda élő legendája
A mindenkori martonvásári kézilabdázás történetében minden bizonnyal Dobos Péter az, aki a legrégebb óta hordja a település mezét. A jobb szélső játékos kereken 40 éve a csapat tagja, és manapság sem az öregfiúkkal lép pályára, hanem az “A” kerettel a Dunántúli Regionális Vármegyei Férfi Felnőtt Kézilabda Bajnokságban. Most úgy gondolja, hogy a szeptemberben kezdődő évad lesz számára az utolsó, de azt is hozzáteszi, végül is ki tudja?
A Martonvásár Sportjáért díjjal kitüntetett kézilabdázóval kitartásról, emlékezetes és nehéz pillanatokról beszélgettünk, és azt is elárulta, milyen volt a fia ellen játszania.
- Tíz éve volt a Tóth Iván Sportcsarnok megnyitó ünnepsége, és aznap te is pályára léptél a csapattal. Emlékszem, meg is jegyeztem magamban, hogy a Dobos Peti még mindig kézilabdázik. Azóta eltelt tíz esztendő, és továbbra is játszol. Hogy bírod fizikailag?
- Most már elég nehezen. A mérkőzések után lényegében egy hét lábadozás mindig van, ebben a korban már nem úgy regenerálódik a testem, mint fiatalon. Én már a kivezetés időszakában vagyok. Azt beszéltem a fiúkkal, hogy még egy szezont fogok játszani. Nyilván nehéz abbahagyni, de már nem úgy bírja az ember, mint régen.
- Ha a mérkőzések után egy hétig regenerálódsz, akkor nem is veszel részt az edzéseken?
- De, ott vagyok az edzéseken, csak nehezebben mozgok. Viszont ha már bemelegszem, akkor minden rendben.
- Mi a menetrend a csapatnál?
- Heti kétszer edzünk, kedden és csütörtökön másfél órát, a hétvégén pedig zajlanak a bajnoki mérkőzések.
- Hogy sikerült az elmúlt idény?
- Ötödikek lettünk a bajnokságban.
- Elégedett vagy az eredménnyel?
- Nem. Az első vagy a második helyezés jó lett volna, de most új csapat van, fiatalok is jöttek, az edző is új. Az őszi szezon problémás volt, nehezen állt össze a csapat, de a tavaszi szezon elég jól sikerült. Azért is tudtuk felverekedni magunkat. Mivel kevés a csapat, ezért már nem megyehatáron belül vívjuk a mérkőzéseket, hanem a Dunántúli Regionális Bajnokságban játszunk. Vannak komáromiak, esztergomiak, tolnaiak, így aztán sokat is utazunk.
- Te is általános iskolában kezdted a kézilabdázást…
- Igen, épp azt számolgattam, hogy 40 éve már biztosan kézilabdázom. Két éve kaptam Martonvásár Sportjáért Díjat, és akkor Orosz József a méltatásban úgy fogalmazott, hogy 38 éve vagyok pályán. 18 évesen öltöttem magamra először a felnőtt csapat mezét, és most vagyok 52 esztendős.
- Hogy megy a játék manapság?
- Megadom a lehetőséget a fiataloknak, lelkileg támogatom őket, én viszont 15-20 percnél többet nem szoktam játszani. Ha nem is gólokkal, inkább passzokkal segítem a játékot, az az elsődleges célom, hogy kiszolgáljam a csapattársakat. Nem lőttem sok gólt az elmúlt idényben, de azért 15-20 alkalommal megzörgettem a hálót a 14 mérkőzésen.
- Hogy állsz a sérülésekkel?
- Szerencsére sokáig megúsztam, aztán 2018-ban elszakadt a keresztszalagom. Egyik meccsen hátulról meglöktek, rosszul mozdult a térdem, és elszakadt. A sérülés után egy év regenerálódás következett.
- Akkor sem merült fel, hogy abbahagyod a kézilabdát?
- Nem, egyáltalán nem. Soha.
- A csapat és a játék szeretete. Nyilván a csapat összetétele időnként változik, de mindig segítettem a fiataloknak a beilleszkedésbe. Én vagyok a csapatkapitány, ezért mindig fontos volt összetartani a társaságot, nyilván amennyire tudtam. Szerintem ment is nekem. Persze voltak konfliktusok, de inkább egymás között, mint velem. Szeretem a játékot, és azt is, hogy megvan a mindennapjaim ritmusa: elmegyek az edzésekre, készülök a mérkőzésekre, majd pályára lépek.
A nagy gyerekeim is játszanak, Ádám fiam és Edina lányom is az NB2-ben, és van egy 2 éves kisfiam, Dominik, remélem, ő is kézilabdázni fog. Ezt azonban nem én döntöm el. A feleségem is kézilabdázik, szintén NB2-ben, a lányom csapattársa Gárdonyban. A fiam pedig Székesfehérváron a Cunder Kézisuli Egyesület játékosa.
- Mik voltak az elmúlt 40 év emlékezetes pillanatai?
- Az NB2-be való kétszeri feljutást mindenképpen ide sorolnám. Először a Kántor Feri – Dodi (Kóti József) - Gunca (Varga Zoltán) korszakból, majd a covid alatt. Ezen utóbbi időszakban nehéz meccsek vártak ránk, hiszen az ellenfél részéről a huszonéves fiatalok végigrohanták a mérkőzéseket. Nagy élmény volt 4-5 évvel ezelőtt a fiam ellen is játszani, ő balszélső, én jobbszélső voltam, így egymással pont szembe kerültünk.
- Mennyire védekeztetek keményen egymás ellen?
- Hát én azért engedtem. Nem azt mondom, hogy félreálltam, de annyit nyúltam hozzá, amennyi maximum szükséges volt.
- Mi volt az első gondolat, amikor kiderült, hogy játszani fogtok egymás ellen?
- Nagyon vártam a mérkőzéseket. Előtte sosem adatott meg, hogy a fiammal egyszerre lépjünk pályára, akár csapattársként, akár ellenfélként. Örültem neki, ott volt mindenki, szülő, család, rokonok. Anyukám azzal küldött pályára, hogy Petikém, vigyázz az unokámra! A hazai pályán egyébként telt ház volt. A fiam már meccs előtt zrikált, mondván, hogy majd jól megfuttat, és ez meg is történt. Ettől függetlenül ő félreállt, amikor góllövésre készültem. Mindkét mérkőzésen nagyon szoros eredmény született, Martonvásáron és Székesfehérváron is egy góllal nyertek Ádámék. Kőkemény meccsek voltak, ment az adok-kapok.
- Igen, például amikor kevesen voltunk, és cserék nélkül játszottuk végig a meccseket. Előfordult, hogy valaki lesérült, akkor kevesebben is voltunk. Hiába van serdülő és ificsapat, a fiatalok nehezen jönnek játszani a felnőtt csapatba. Inkább abbahagyják a játékot. Nincs utánpótlás, de ez nemcsak Martonvásáron, hanem mindenhol probléma.
- Említetted, hogy segíted a fiatalokat. Mivel tudod motiválni őket?
- Buzdítom a játékosokat és előfordul, hogy ezt keményebb szavakkal teszem. Edzésre kötelező járni, és megtapasztalhatják, hogy annak meglesz az eredménye. Ha nincs kedvük edzeni, és inkább otthon nyomkodják a telefont, akkor erőteljesebben rájuk kell szólni, és ez miatt vitás helyzetek is kialakulnak.
- Miben merül még ki a csapatkapitányi feladatköröd?
- Elég sok mindenben, mert a csapat technikai vezetése mellett én intézem a Martonvásári Kézilabda Sportegyesület pénzügyeit, a TAO támogatások elszámolásait és adminisztrációját, a csapattagok felszerelésének beszerzéseit, a mérkőzések jegyzőkönyveit és sok egyebet, amire a csapatnak szüksége van. Orosz Tamás az elnök, aki, amikor csak tud segít, de ő máshol dolgozik, így én a Sportcsarnokban sok mindent meg tudok csinálni.
- Amikor megfogalmazódott benned, hogy játékosként talán ez lesz az utolsó szezonod, előtörtek belőled bizonyos érzések?
- Annyira még nem gondoltam bele. Természetesen nehéz abbahagyni, de meg kell történnie, mert fizikailag már nehezen bírom. A csapattól nem fogok eltávolodni, és edzésre is le fogok járni. És az a legnagyobb problémám, hogy ki fogom kérni a játékos engedélyt, és akkor is elmegyek játszani.
- Mi az, amit a kézilabdának köszönhetsz?
- Egyfelől a fizikai állóképességet. Félek is, hogy mi lesz velem, ha abbahagyom a sportolást. Két éves a legkisebb gyermekem, azért utána még rohangálni kell. Másfelől pedig a társaságot, a légkört. Az idősebbekkel gyakran összejövünk, bulizunk egyet, felidézzük a régi emlékeket. Most, hogy Szeidl Tamás (egykori kézilabdás, a Martonvásár Városi Közszolgáltató Nonprofit Kft. operatív igazgatója) a főnököm, vele is minden régi emléket felidézünk. Ami elmúlt, most visszajött.
szerző: Nagy Szabolcs
képek: Kunsági Kinga