Darabos Eszter: Brazíliában megéreztem október 23-a súlyát
Bár az Év Fiatal Példaképe díjat kapta Martonvásár Önkormányzatától, mégis annyi története és gondolata van, mint más sokat tapasztalt idős embernek. Darabos Eszter Martonvásáron töltötte gyerekkorát, élt Tordason is, jelenleg Budapesten lakik, de kisvárosunktól nem tud, és nem is akar elszakadni. Jelenleg a Martonvásári Művészeti Iskolában néptáncoktató és tanszakvezető, emellett német és magyar nyelvet tanít, táncelemzéseket ír, és hittel, meggyőződéssel járja a világot. Brazíliai küldetéséről, a néptánc összetartó erejéről, és az önképéről mesélt nekünk.
Nem tervezte, hogy tánccal foglalkozzon
- Elég sok ember életében előfordul, hogy a hobbiból hivatás lesz. Téged mikor és hogyan szippantott be igazán a néptánc?
- Mint hobbi, vagy mint munka?
- Ez nem fokozatos volt?
- Nem. Édesanyám is táncolt, úgyhogy azt tudom mondani, amióta az eszemet tudom, táncolok. Vannak felvételeim arról, ahogy ott vagyok egy táncházban a 90-es évek közepén. Szóval ez számomra nem egy választott hobbi volt, hanem egy természetes közeg.
- Akkor belenőttél.
- Igen, annyira természetes, mindennapos volt, hogy a kocsiban a népzene szólt. Igazából az lett volna a furcsa, ha nem ez van. Közben nem éreztem magam egy burokban, nyaranta Erdélybe mentünk a családdal, tánctáborokba jártunk. Mégsem terveztem, hogy ebből fogok megélni, vagy hogy ezt választom későbbi szakmámnak.
- Huszonhárom éves koromban külföldön dolgoztam a Kőrösi Csoma Sándor Program keretein belül. Először Németországban voltam kilenc hónapot, ahol az ottani diaszpóra, a magyar kolónia hétköznapjait segítettem különböző tevékenységekkel. A fő profilom a néptánctanítás volt, de mellette hegedűt is tanítottam, illetve magyart, mint idegen nyelvet a németül beszélőknek, és németet a magyarul beszélőknek. A düsseldorfi magyar konzulátuson adminisztratív feladatokat láttam el, magyar vonatkozású rendezvényeket szerveztem, és különféle programokat hirdettem a tartományban élő magyar közösségek számára. Ez a Kőrösi Csoma Sándor Program valamennyi ösztöndíjasának a feladatköre, hogy sokrétűnek kell lennie.
Még ezután sem úgy jöttem haza, hogy én tánccal szeretnék foglalkozni, hanem be akartam fejezni a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen a német–magyar tanári szakot. Emlékszem, Németországban írtam az alapszakos szakdolgozatomat. Olyan tervekkel jöttem haza, hogy befejezem a mesterszakos képzést is. Majd jött egy újabb lehetőség, és a Kőrösi Csoma Sándor Programmal ismét külföldre mentem, de most Brazíliába. Ott néptáncot tanítottam az akkori párommal. Ebből az időszakból fontos kiemelni, hogy ekkor tanítottam először hosszú ideig – hat hónapon át – néptáncot férfi oktatóval. Ez a fajta közös munka, az archív felvételek nézése, majd megtanítása az együttesnek, valamint az a tapasztalat, hogy milyen beleásni magam a néptáncba, mint oktató, nagyon szimpatikus volt és jó érzéssel töltött el. Kezdetben, miután kimentem Brazíliába, úgy éreztem, hogy nekem ez egy utolsó találkozás a tánccal, és amikor hazajövök, befejezem az egyetemet, és német–magyar szakos tanár leszek.
Hazaérkezve, hirtelen ötlettől vezérelve, poénból beadtam a jelentkezésemet a Magyar Táncművészeti Egyetem néptánc szakára. Amúgy csak a második helyre, mert elsőként a magyar, mint idegen nyelv tanári szakot jelöltem meg, de arra az akkori felvételi eljárások miatt épp nem tudtam jelentkezni. Úgyhogy ezt a második helyet inkább kíváncsiságból jelöltem meg, motoszkált bennem a kérdés, hogy vajon oda való vagyok-e. Felvettek, és elindult a képzésem a Táncművészeti Egyetemen. Amint ott elkezdtem tanulni, rögtön jöttek a lehetőségek: kaptam egy egyesületet, gyerekcsoportokat, felnőtt csoportot. Utána jött egy művészeti iskola Tatán, és onnan kerültem ide, Martonvásárra.
Fél évig Sao Paoloban tanított magyarokat
- Mesélj még kérlek a brazil küldetésről! Ottani magyarokat vagy brazilokat tanítottál néptáncra?
- Harmadik generációs magyaroknak hívnám őket. Ők magyarul már nem beszéltek, csak a hetvenes-nyolcvanas korosztály beszélte kiválóan a nyelvünket. De sokan közülük is már kint születtek. A mostani kilencvenes generáció az, aki itthonról vándorolt ki Brazíliába. A fiatalabb korosztály - ahogy egyre lejjebb megyünk a korban - teljesen elveszítette a nyelvet. A fiatalok közül magyarul maximum tizenöt emberrel tudtam beszélni. Az aktív tagok száma, akik heti szinten megfordulnak a Magyar Házban – ami a magyar kultúra központi helye, egy közösségi tér, hiszen kell egy hely a magyarság megélésére –, kétszáz fő volt, de maga a kolónia több mint ezer fős.
- És nyilván azért mentetek oda táncot oktatni, mert igény volt rá.
- Igen. A fogadó szervezet mindig megjelölhet egy fő profilt, legyen az lelkész, táncos, zenész, sportedző, rádiós, diplomata....
- Milyen volt ott a munka, az az ott töltött fél év? Milyen környezetben voltatok, mit tapasztaltatok meg? Egyáltalán hol volt ez?
- São Paulóban voltam, egy huszonkétmilliós városban, ami elképesztő és felfoghatatlan szám. Pláne Tordas, de még Budapest után is. Úgyhogy ott nagyon más az élet.
- Miben volt nagyon más?
- Talán ami leginkább meghatározó volt számomra abból az időszakból az az, hogy mennyire felértékelődött az itthoni közbiztonság. Magyarországon gond nélkül megtehetem, hogy egy parkban laptoppal vagy telefonnal a kezemben kiülök, de ezt ott semmilyen szinten nem tehettem meg. A közbiztonság nagyon rossz, előre jelezték, hogy ilyet ne csináljak. Még a hegedűt sem vihettem este a hátamon, inkább autóba ültettek. Amikor zenekari próbák voltak, a kerítés mögött állva vártuk a taxit, és csak az utolsó pillanatban léptünk ki az utcára, amikor már ott állt az autó. Nyilván a gasztronómiai élmény és az emberek mentalitása is felejthetetlen. A brazil könnyedség, ez a mosolygós ország hónapokig velem maradt, miután hazatértem. De a magyar identitásomat is abszolút megerősítette a kint töltött fél év.
- Milyen volt a tanítás, kiket tanítottál, milyen korúakat?
- Az óvodásoktól egészen a nyolcvanéves korosztályig.
- Nahát! Akkor csoportokra bontottad őket?
- Igen. Ott egy komplett, jól működő egyesület van, amelybe csak be kellett tagozódnom. Nem szervezője, hanem becsatlakozója voltam a rendszerüknek. Volt ovis csoport, kis- és nagyiskolás, ifi, felnőtt, haladó és kezdő csoport is. A fő profilom a néptáncoktatás volt, öt táncegyüttesben dolgoztam kint, és egy zenekar vezetője is voltam, heti egyszer próbáltunk. Hétvégente a cserkészeknek tartottam magyarórát, és a programok megszervezése is a feladatom volt.
- A munkád kizárólag arról szólt, hogy ebben a fél évben jól érezzék magukat, és megtanulják, amit odavittél? Vagy az elültetett mag elkezdett tovább nőni, miután eljöttél?
- Abszolút növekedett tovább. A mai napig nagyon jó kapcsolatot ápolok velük. Azokat a viseleteket, amiket a segítségemmel megvásároltak, mai is hordják. A mai napig előfordul, hogy írnak, zenéket vagy tánclépéseket kérnek, esetleg videót küldenek arról, amit tőlünk tanultak.
- Amikor fél év kintlét után feltöltődve hazajöttél, nem volt furcsa Budapesten, Magyarországon létezni?
- Inkább az volt a furcsa, hogy mindenki azt mondta, hogy milyen önfeledt vagyok. Akkoriban a Szentendre Táncegyüttesben táncoltam, és amint visszatértem, egyből becsatlakoztam, folytattam az egyetemet, minden ment ugyanúgy tovább. Imádom Budapestet, imádom Magyarországot, és nem szeretnék hosszú távon más országban élni. Szívesen kimegyek egy-két évre külföldre, de nagyon szeretek itthon lenni. Máshol nem tudok ilyen őszintén táncolni. Megtapasztaltam egy európai és egy dél-amerikai magyar diaszpóra kultúráját, magyar néptánc közösségeket, és pontosan tudom, hogy ezt én csak itthon tudom úgy csinálni, ahogy igazán szeretném.
- A brazil kalandon kívül mi az, amit még az eddigi pályafutásodból kiemelnél?
- Tavaly voltam Észak-Amerikában, oda is táncot tanítani hívtak. Egy ottani magyar közösségben töltöttem el néhány napot, ami szintén érdekes tapasztalás volt. Látni, hogy milyen a clevelandi magyar közösség, mit jelent nekik a magyar népzene és néptánc, hogyan élik meg a magyar identitásukat. Ott tízéves kor felett mindenki perfekt beszél magyarul, szóval az egy teljesen más összetételű közösség volt.
A művészeti iskolán kívül van most máshol is csoportod?
- A főállásom a Martonvásári Művészeti Iskolában van, amelynek néptánctanára és tanszakvezetője vagyok. Ezen kívül meghívásos alapú koreografálási lehetőségeim voltak, illetve korábbi munkahelyeim Tatán, Tatabányán és Budapesten voltak. A Budakeszi Bojtár Tánccsoportnak nyolc évig a tanára és művészeti vezetője voltam, de ez a fejezet ezen a nyáron lezárult. Augusztusban volt az utolsó közös táborunk, elköszöntem a közösségtől, mert éreztem, hogy fókuszálnom és priorizálnom kell, nem lehet örökké szétforgácsolódni.
- A szakmai karrieredben fontos számodra, hogy mondjuk az Állami Népi Együttesben vagy a Magyar Nemzeti Táncegyüttesben szólótáncos legyél egy állami rendezvényen, egy hatalmas színpadon? Vagy neked kizárólag az oktatás az utad, és abban maximálisan kiteljesedsz?
- Sosem szerettem volna hivatásos táncos lenni. Van egy a családban, a bátyám, úgyhogy ez bőven elég. Nem tartom magam annyira tehetségesnek, nincsenek meg hozzá a megfelelő adottságaim, és nem is erre készültem. A táncművész szakma tizenévesen elindul, balettnél még hamarabb; ez ma már egy nagyon tudatos választás. Nekem fiatalon nem voltak ilyen ambícióim, úgyhogy a kérdésedre válaszolva: nem igénylem, és nem is hiányolom a színpadot. Ahogyan említettem, hatéves koromtól kezdve mindig tudtam, hogy tanár szeretnék lenni. Csak a tárgy változott. Általános iskolában matematika tanár szerettem volna lenni, aztán bejött az életembe a német, és aztán német–magyar szakos tanárnak készültem. Végül ezt végeztem el, és hozzácsaptam még a táncot is. Most pedig a Magyar Táncművészeti Egyetem táncelmélet és tánctörténet tanári szakát végzem. Ezt nem kifejezetten azért tanulom, mert ebből tanítani szeretnék, hanem maga a téma érdekel, de sajnos nincs külön táncesztétika szak.
- Mindeközben magyar–német szakos tanárként is aktív vagy?
- Igen. Pontosabban jelenleg csak németet tanítok, de korábban mind a két szakomat tanítottam.
- Hol és kiket tanítasz?
- A Magyar Táncművészeti Egyetem gimnáziumának vagyok a némettanára. A fenntartó intézmény az egyetem, ez egy táncművész-képző, ahol ötödik osztálytól indul a balettképzés. Én a gimnáziumi részlegben, kilencedik osztálytól tanítok néptáncosokat, balettosokat, modern és színházi táncosokat, attól függően, épp milyen osztályt kapok. Egyetemként hivatkozunk rá, de valójában nem egyetemi hallgatókat, hanem érettségiző gimnazistákat tanítok.
- Fontos számodra a német nyelv oktatása is?
- Nagyon.
- Miért?
- Én elsősorban némettanárként definiálom magam. Negyedikes korom óta tudom, hogy az szeretnék lenni, ez az alap. A tánc egy állandó szeretet, ami születésem óta jelen van. Ez csak egy sikeres összeállás, hogy tanár lettem, imádok táncolni, és így a kettőt tudom ötvözni. De az én igazi hivatásom, amibe rengeteg évet beletettem – hat évig jártam germanisztikára, másfél évet éltem Németországban –, amire a lelkemet is készítettem, az a némettanárság.
- Csak azért lepődöm meg, mert ha egy negyedikes gyerektől megkérdezik, mi szeretne lenni, általában tűzoltót vagy rendőrt mond. A némettanár ritkán hangzik el.
- Ha visszamegyünk hatéves koromig, akkor meg tanító szerettem volna lenni. Mindig azt mondtam, ami az adott korszakomban éppen érdekelt. Alsóban tanító, felsőben felsős tanár, gimnáziumban gimnáziumi tanár hivatásra vágytam, a célom pedig a doktori, hogy egyetemen taníthassak. Soha nem volt kérdés számomra a szakmai elhivatottság. Ha voltak dilemmáim, azok inkább egzisztenciális vagy megbecsültségi problémák voltak, sosem a pálya maga.
- Nem. Ilyen nem volt. Persze olyan akad, amit jobban szerettem volna: még jobb koreográfiákat készíteni, még magasabb szinten tanítani, vagy még jobban beszélni németül, de nagyobb törés nem volt.
- Világos. A táncoktatásnak mi lehet a kifutása? Hová lehet ebben feljebb lépni, mi a végső cél a karrier szempontjából?
- Ebben a szakmában nincs egy olyan hierarchikus rendszer, ahol folyamatosan feljebb lehetne lépni. Nem úgy működik, mint egy multicégnél, ahol pozíciókat váltasz. Az, hogy valaki tanszakvezető, nem a táncoktatásból következik, hanem egy vállalt szervezői szerep. Aki kreatívabb és színpadban gondolkodik, annak a koreografálás lehet egy jó cél. Például egy olyan gyermek- vagy felnőttkoreográfiát készíteni, ami díjat nyer egy versenyen. A másik professzionális cél, hogy olyan generációt neveljek ki, akik később szintén ezt választják hivatásuknak, akár táncművészként, akár tánctanárként. De ami talán a legfontosabb – mivel én sem hivatásosnak és tánctanárnak készültem –, hogy a gyerekek ne hagyják abba a táncot. Ez egy olyan erős közösségi elfoglaltság, aminek a hiányát sokan csak később veszik észre az életükben. Én akkor vagyok elkeseredve, ha idő előtt hagyják abba. Itt nem a kvalitás számít, hanem az, hogy kilépnek egy olyan lehetőségből, ami megteremti a későbbi műveltségüket és érzékenységüket.
- Ez elég nagy küzdelem lehet, hiszen ha egy gyerek nyolcadikig jár néptáncra, elmegy középiskolába, utána megváltozik az élete, sokat kell tanulnia, jön egy másik hobbi vagy a telefonnyomkodás. Ezt nem gondolhatod személyes kudarcnak, ugye?
- Persze. Ahogy telnek az évek, egyre jobban hozzászokom ehhez. De látom, mit ad a tánc az életemhez, vagy a barátaim életéhez, akik valamilyen másik hivatásuk mellett a mai napig táncolnak. Ez egy olyan erős boldogságforrás, ami meghatározza az embert kisgyermekkortól fogva. Emellett az ember nyugodtan lehet profi focista vagy kézilabdaedző, ez nem zárja ki egymást. Mindig támogatom a tanítványaimat, ha más sportot vagy művészetet is kipróbálnak, de hiszem, hogy a néptáncnak van egy olyan különleges, összetartó ereje, amit más területen nem látok ennyire hangsúlyosnak.
Szeretné jobbá tenni a szakmát
- Az Estikék a saját felületed, ahol különböző publicisztikákat, tánckritikákat írsz. Mi az indíttatása ezeknek az írásoknak?
- Amikor öt évvel ezelőtt ennek nekifutottam, a legelső gondolatom az volt, hogy a néptánc szakmát segítsem. Olyan tudást szerettem volna megszerezni, amivel jobbá tudom tenni a szakmát. Eredetileg tánckritikus szerettem volna lenni. Ahogy elkezdtem táncelmélettel foglalkozni, nagyon sok műfajt megismertem: balett, jazz, latin táncok, kortárs tánc, és a tánctörténeti tanulmányaim során az őskortól kezdve minden korszakon végigmentünk. Ez egy nagyon komplex terület, ahol nemcsak a táncot kell ismerni, hanem a történeti tartalmat, valamint a színházi és irodalmi adaptációkat is. Emellett bejön a magyartanári énem is. A táncelméletben megtaláltam azt a világot, ahol a bölcsész énem, a magyartanári énem, a táncos énem és a pedagógus énem egyszerre tud találkozni, valamint adott esetben német nyelvű táncszövegekkel, német táncművészettel tudok foglalkozni.
Jelenleg az Estikék egy táncot népszerűsítő platform. Nem az a célom, hogy negatív kritikákat fogalmazzak meg a jelenlegi táncművészetünkről, hanem olyan írásokat és alkotásokat jelenítsek meg, amik felkeltik az emberek érdeklődését, és mindezt táncelméleti tudással alapozzam meg. Szeretnék olyan hiteles ember lenni, aki nem csak érzések alapján mond véleményt, hanem mögöttes tudással is rendelkezik.
- Nem vagyok otthon ezen a területen, azért is kérdezem: a visszajelzések alapján mekkora a súlya ezeknek az írásoknak? Fontosak egyáltalán a visszajelzések?
- Jelenleg inkább csak táncelemzéseket írok. A tánckritikák száma viszonylag kevés, mert a szakma sértettsége és érzékenysége miatt ez egy nagyon nehéz terep. Nehéz úgy írni egy fiatal alkotóról valamit, hogy az maximálisan építő legyen. Ezért szeretném először a megfelelő tudást megszerezni, hogy utána tudjak releváns véleményt megfogalmazni. Még fel kell mérnem, hogy az én véleményem milyen súllyal bír, de azt látom, hogy van rá igény. Kapok felkéréseket, hogy írjak előadásokról, szóval talán ez most indul be igazán.
Kiáll magáért, a barátokért és a gyerekekért
- A Martonvásárért Díj átadási ünnepségén Nemes József, a Martonvásári Művészeti Iskola igazgatója adta át az elismerést. Méltatásában volt egy félmondata, hogy "nem könnyű veled". Aztán te kimentél, átvetted a szót, és a köszönőbeszédedben lényegében Józsefet méltattad. Miért?
- Józseffel öt éve dolgozunk együtt. Amikor azt mondta, hogy nem könnyű velem, valószínűleg arra gondolt, hogy nagyon impulzív vagyok. Ami a szívemen, az a számon, nem vagyok egy megfontolt ember. Nagyon el tudnak vinni az érzelmeim, vállalom is, hogy ki vagyok. Ez bizonyos helyzetekben nagyon jó, mert kiállok magamért, a barátaimért vagy a gyerekekért, de a hevességem egy kissé kaotikus, türelmetlen, mindent egyszerre akaró személyiséggel párosul. Ezt nehéz tolerálni. De József nagyon jól lát engem komplexitásomban. Ő egy kiváló pedagógus és egy remek vezető, aki a szélből szélmalmot tud csinálni. Nem vágja le a szárnyaimat. Ha látja, hogy repülni akarok, de nincs meg hozzá a tudásom, akkor nem lenyom, hanem megtanít rá, hogyan csináljam. Rengeteget fejlődöm mellette.
szerző: Nagy Szabolcs
képek: Kunsági Kinga