Fejér megye hőseiről beszélt a Brunszvik-Beethoven Kulturális Központban tartott október 6-i megemlékezésen a 19. század szellemét idézően berendezett nagyteremben Pletser Tamás helytörténész és közismert lokálpatrióta. Egy nem oly ismert mártír történetén keresztül ismertette, hogy milyen sors jutott hőseinknek a szabadságharc leverése utáni kivégzésekkel, megtorlásokkal teli időszakban.
„Legtöbbször csak a kivégzett 13 mártírról és Batthány Lajos miniszterelnökről esik szó, az életüket névtelenül hazáért áldozó, meggyilkolt vagy szörnyű megaláztatásokat átélő kisemberekről hajlamosak vagyunk elfeledkezni. A szabadságharcnak nem csak a hivatalosan jegyzőkönyvbe vett és elítélt emberek voltak az áldozatai, mert áldozatok voltak az azt követő gazdasági válsággal egyedül szembenéző asszonyok, föld nélkül maradt parasztemberek, vagyonuktól, birtokaiktól megfosztott nemesek, az Erdélyben vagy Szerbia területén 'kommandósok' által levadászott hazafelé tartó férjek és fiak, a felgyújtott falvakban lelőtt jobbágyok, vagy akár a bitófától megkímélt foglyok, akiket nehéz vasban eltöltött több évnyi várfogságra ítéltek, melynek során embertelen körülmények között, étlen-szomjan, ruha nélkül a bilincs és kosz által kimart bőrrel az őrület határán lelték halálukat. Bárki, aki akkor kiállt a szabadságharc mellett, kíméletlen megtorlásra számíthatott” – kezdte beszédét Pletser Tamás.
„A kivégzéseket, tárgyalásokat a legtöbbször dokumentálták. Egy ilyen feljegyzésben, Kajászó falu jegyzője többször említi Martonvásár nevét is, azonban az irat kissé zavaros, és az adatok nem bizonyítottak még” – folytatta a kutató, majd hozzátette, remélhetőleg a jövőben fény derül a pontos számokra és tényekre. Ezután rátért az általa tüzetesebben vizsgált plébános vértanúságának történetére, melyet néhol meg-megállva, idézetekkel tarkított:
„Fejér megyében hivatalosan hat mártírról van tudomásunk, akiket Székesfehérvárott végeztek ki, valamint további négy egyházi személyről. Közülük is kiemelkedik Streith Miklós vértesboglári plébános személye. 1831-ben került a településre, papi hivatását szívvel-lélekkel űzte, kitanulta az orvostudományt, ingyen gyógyította, aki rászorult, ugyanakkor teljes mellszélességgel kiállt a szabadságharc mellett is. 1848-ban egy káplánt, bizonyos Kőnig Mórt rendeltek mellé. Innentől kezdve együtt tevékenykedtek. Forradalmi kiáltványokat, valamint a függetlenségi nyilatkozatot több ízben felolvasták majd meg is magyarázták az alacsonyabb sorban élő embereknek is. Kossuth szavait is közvetítették, ami szerint, ha a faluba bevonulna az ellenség, a nép mérgezze meg a kutakat, gyújtsa fel a földeket. Mikor az oroszok megindultak, egy ima is született „az orosz seregek elpusztulásáért”, amelyet szintén hirdettek. Tevékenységüket egészen addig űzték, amíg Czigler Ignác plébános - aki először a szabadságharc oldalán állt, majd átpártolt a császári seregekhez - fel nem jelentette őket. Ekkor mindkettőjüket letartóztatták, és rögtönítélő bíróság elé állították. Egy akkor hozott törvény szerint, akit felségáruláson értek, fel kellett akasztani, így Streith és Kőnig biztosak voltak benne, hogy a bitófán végzik. Abban állapodtak meg, hogy Kőnig mindenkinek azt mondja, felettese kényszerítette mindenre, így talán ő megmenekül. Végül mindkettőjüket kötél általi halálra ítélték. Kegyelemből azonban Kőnig büntetését várfogságra, Streith-ét pedig kötél helyett golyó általi halálra módosították. A plébános megaláztatása azonban még csak ekkor kezdődött. Ugyanis papként nem álhatott kivégzés alatt, így „kivetkőztették”, amit maga Czigler Ignác vitt véghez. Utolsó kívánságát sem teljesítették: mindössze 3 napot kért, hogy papi vagyonáról rendelkezhessen. Halála előtti éjszakáját egyedül töltötte, cellájában gyónt és imádkozott, majd hajnalban még utoljára beszélt társával, Kőniggel. Kivégzését szeptember 5-én 5 órára tűzték ki, azonban sokkal később, fél 11-kor került rá sor. Utolsó percei helyszínének egy trágyadombot választottak. Immár reverendája nélkül, a megaláztatástól nem megtörve állt hóhérai elé. Az első lövések nem végeztek vele, a földre rogyva szenvedett sebeitől, mígnem három vadász közelebb ment és a fejére céloztak. Ezután a ferencvárosi temetőben kaparták el egy, az öngyilkosoknak és bűnözőknek fenntartott sírhelyre. Később Damjanich Jánosné kereste fel, s szállíttatta át földi maradványait a Kerepesi temetőbe, több mártírral együtt, méltó helyükre, ahol síremléket állíttattak nekik.” – hangsúlyozta Pletser Tamás, kiemelve hogy emlékezetét a későbbiekben több egyházi személy is megőrizte, többen említették emlékirataikban, beszédeikben. „S talán a mai napon mi is valamelyest leróhatjuk tiszteletünket kevésbé ismert mártírjaink előtt is”- tette még hozzá az előadás befejezéseként.
Pletser Tamás szavainak hatása alatt zajlott a beszédét követő gyertyagyújtás, az esemény lezárásaként. A hangulatot, valamint a megemlékezés momentumait Kortyis Dávid fotói közvetítik azok számára is, akik nem tudtak részt venni a programon.
