Beszélgetés Prieger Zsolttal új könyvéről, művészetről, nőiségről, és Marton-szerelemről…
„Mindenestül tradicionalistának és mindenestül modernnek lenni, van ennél szebb misszió?”- olvashatjuk a mondatot a könyv elején, s talán meg is kapjuk erre a választ, ha tovább olvasunk, és kicsit beleengedjük magunkat Zsolt és szeretett Brunszvik Terézünk világába.
A közelmúltban megjelent könyved tulajdonképpen egy Martonvásárnak címzett szerelmi vallomás is.
Nem túlzás, valóban az. Amióta itt élek, ez egyre erősebb érzés bennem. Ahogy egyre több barátságot kötök, ahogy egyre erősebbé válnak a gyökereim, a kötődéseim, a szomszédaimhoz, a barátaimhoz fűződő viszonyaim, s ez egyre kreatívabbá tesz nemcsak írásban, de komponálásban, irodalmi estek vagy egyéb művészeti projektjeim létrehozásában is. Próbáltam minél szélesebb spektrumban megismerni vagy éppen szolgálni a várost, újságot szerkesztve, iskolában tanítva, vagy csak a patakparton sétálva a kutyámmal.
Spontán jött a gondolat hogy ilyen tematikájú könyvet írj, vagy ez egy lassan érlelődő folyamat volt?
Jött magától. Akárcsak a dalok. Azok se kérdezik meg, ha jönni akarnak, hogy jöhetnek-e. Elég hamar összeállt, bár persze most már másképp írnám meg, ahogy másképp írnám meg az összes dalomat, vagy az irodalmi estjeimet is másképp állítanám össze. De szerencsére az alkotás egy kicsit olyan, mint a bűvös kocka, sokféleképpen ki tudod rakni, remélhetőleg: jól.
Kicsit beszélj arról, hogyan lett éppen Martonvásár ilyen szeretett város számodra? Mikor és miért döntöttetek úgy a pároddal, hogy ide költöztök?
Nem hiszek a véletlenekben, itt élni számomra egyfajta kegyelmi állapot, úgyhogy van ennek egy elég komoly spirituális, elrendelős vetülete, meg van egy praktikus is. Ez pedig az, hogy Budapestről el szerettünk volna költözni természetközelibb helyre és mivel Kömlődi Ferenc jövőkutató barátom gyermekkori háza eladóvá vált és persze mert beleszerettünk a városba már az első napon, ahogy ideérkeztünk, nem sokat tétováztunk. Emlékszem, ropogott a hó, sétáltunk a tó körül, betértünk egy kávéra a régi, legendás, kicsi Für Elise-be és egyszerre el volt döntve a dolog, hogy itt fogunk élni ezentúl. Még mindig megvan a videó, amit a feleségem forgatott akkor, én a rám jellemző lelkesedéssel azt mondom, kábé fél óra itt tartózkodás után, hogy: „Ugye te is itt akarsz élni? Mert én igen!”
Milyen egyéb művön dolgozol még, ami a közeljövőben fog megjelenni, akár a zenei világban vagy bármi egyéb területen?
Nagyon sok mindent csinálok általában egyszerre, de most különösen sűrű az életem. Tizenkettedik irodalmi estemre készülök, amely a Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik kiemelt programja lesz és Szerb Antal életművét járja körbe. Korábban Pilinszky, Hamvas Béla, Térey János műveivel foglalkoztam behatóbban előadásaim során, de volt Bob Dylan-estem, női szentekről szóló is, de Magyar Bori kolléganőmmel egy zsoltár-műsort is összeállítottunk már. Zenekarom, az Anima Sound System 30 éves az idén, úgyhogy fesztiválturné, külföldi szereplések követik majd egymást. Sok lemezt is kiadunk a következő hónapokban, a napokban jelent meg egy új kislemezünk, rajta a Depeche Mode-dal is együttdolgozó Los Angeles-i barátunkkal, Bryan Black-kel. Az ünnepi évet majd december 9-én zárjuk a Várkert Bazárban. Remélem, hogy idén újra tudunk egy hatalmas Anima-koncertet adni szeretetett városunkban is, ahogy a Trilla Fesztiválon 2 éve már megtáncoltattuk martoni barátainkat egyszer.
Brunszvik Teréz alakja kötődik a leginkább Martonvásárhoz, de volt valami egyéb kiemelkedő oka, hogy neki címezted a leveleket új könyvedben, a Kedves Teréz!-ben?
Teréz fantasztikus jelenség volt, nem egy tipikus arisztokrata, ő a szív, az intellektus és a társadalmi szolidaritás arisztokratája volt, kiérdemelte és nem örökölte ezt a státuszt. Nagyon fontos példa ő a sok talmi cím, mondvacsinált rang világában. Tette a dolgát, nőként, jogok harcosaként, mélyen vallásos emberként, alázattal. Nem a napi politikában vett részt, azt leginkább kritikával szemlélte, ahogy én is, de mégis mélyen politikus, nemzetféltő, igazi magyar attitűd az övé. Se nem bal, se nem jobb, mert ezek mondvacsinált kategóriák: hanem női, magyar és érzékeny. És főleg: keresztény. Szociálisan keresztény.
A könyvben kifejted életszemléleted és hitvallásodat is, nekem úgy tűnik a női minőség kiemelkedő helyet foglal el ebben. Ezt jól gondolom?
Egyértelműen igen. A könyvben is írom, hogy nem kicsit kell nővé válnunk, hanem teljesen. A lelkünknek kell nőből lennie. Ki mondta, hogy az Isten férfi? Micsoda blaszfémia! Nővé kell lennünk, miközben férfinek maradunk, és ez nem szexualitás vagy gender-ügyek kérdése, hanem a mindannyiunkban létező érzékenységé és figyelemé. Több martonvásári nőről is szó van a könyvben, a kismama kórus vezetőjéről vagy Heilmann Annáról, vagy a Veing lányokról, szomszédomról, Erzsikéről, de számtalan olyan hölgy előtt is fejet hajtok, akikről nincs benne szó, de a martonvásári "női princípiumhoz" igenis szorosan hozzátartoznak: Bögi Viki, Buda Gabi, Móri Ági, "Cserkész" Vera, zöldséges "Manyi" és még nagyon-nagyon sokan. Előttük is tiszteleg ez a könyv, még ha nem is szerepelnek benne név szerint.
A könyvben számos mitológiai, irodalmi művelődéstörténeti és vallási utalás van, ezek mind számodra fontos műalkotások, vagy Teréz életéhez-alkotásához is közük van?
Terézhez is, és hozzám is tartozik mindez. Ez „barátságunk” alapja meg a zene. A mitológia nagy rajongója vagyok, de rajongója vagyok Teréz naplójának is, amelybe betekintést nyerhettem és inspirációt kaptam hozzá Pletser Tamástól és Miklós Gergelytől is. Ők nálam avatottabb ismerői Teréz világának, én sokkal inkább a fantáziámra és Teréz lelkének feltérképezésére fektettem a hangsúlyt. Innen a szomszédból a Brunszvik útról úgy mesélek neki, mintha egy korban élnénk, engem 200 év differencia egyáltalán nem zavar. Teréz a barátom, és úgyis diskurálunk. A könyv rá a tanú.
Martonvásáron kívül néhány más helyszín is feltűnik, ezek a te életed állomásai, vagy Terézéi, esetleg mindkettő? Mi a jelentőségük?
A francia vagy itáliai kultúra Teréznek is nagyon fontos volt, de szerepel benne jeruzsálemi fotóm is, hiszen számára a szabadság és az Istenhit összetartozik. Isten jelenlétét érzem a kiserdőben, egy virágban, a szomszédaim mosolyában, mindenhol, ahol járok és jóindulatú emberekkel találkozom. …Vagy akkor is ott van, amikor a szomszédaimmal várjuk a karácsonyt közös vacsorán a házunkban, s amiből rendszert akarunk csinálni. Ha lehet egy javaslatom, akik ezt olvassák, jöjjenek össze a szomszédaikkal egy-egy vacsorára, közös főzőcskére, meglátják: jobb lesz tőle az életük, jobb lesz tőle a világ. Ez nem jelenti azt, hogy ne látnám a hibákat és ne lennék mérges, amikor rossz dolgok történnek. Nem vagyok nyugodt az átrobogó kamionoktól, és nem voltam nyugodt pár napja sem, amikor az önkormányzat emberei egy útra hajló ágat jöttek levágni a házunk előtt, majd 10 perc múlva azt láttam, hogy a fát a törzsénél, 10 centire a földtől vágják el. De Brunszvik Teréz is megmondta, hogy „Van itt azért még elég mocsár, amit le kéne csapolni”.
Írásodat az általad fényképezett képek teszik még élőbbé, ezek tudatosan a könyvhöz készültek?
Ahogy dalt egyfolytában írok, úgy képeket is folyamatosan készítek. Fantasztikus helyszínek vannak Martonvásáron, sokszor csak elmegyünk mellettük, pedig megállhatnánk egy-egy fa, a patakpart nádjai, a kastélypark virágai, ösvényei mellett. Ezek a képek egészülnek ki a váli, párizsi, római és a már említett jeruzsálemi képeimmel.
Tervezel még több könyvet is írni a jövőben? Ha igen milyen témában?
Már dolgozom egy új könyvön, amely apám és Bob Dylan párhuzamos története, de az elmúlt 10 évben született verseim is kötetbe rendeződnek hamarosan, illetve egy Női szentek abc-je munkacímet viselő köteten is dolgozom mindeközben. De a lényeg, hiába dolgozom sokszor 20 órát egy nap: élvezem az életet Martonvásáron. Mondhatnám azt is: szerelmes vagyok a városba.
„A HALÁL CSAK PORHINTÉS” PRIEGER ZSOLT: KEDVES TERÉZ - RÉSZLETEK
Az alábbiakban 2 levélrészletet olvashatnak Prieger Zsolt Kedves Teréz! - Martonvásári levelek című most megjelent könyvéből. A kép, melyet szintén a szerző készített, a kötet keménytáblás borítóján szereplő fotó.
"Kedves Teréz! Árvák vagyunk, de megmaradunk. Ezt akár írhatnák majd a síromra is a martonvásári temetőben. Vagy lopjam inkább a szomszédban született Gárdonyi sírfeliratát, hogy „Csak a teste”? De hagyjuk most ezt. Egyelőre. Nézd, drága grófnő, ezért a városért én aztán egyáltalán nem küzdöttem meg: ajándékba kaptam, mint egy árokparti kutya a meleg otthont. A hínárillatú patakot meg a misztikus kiserdőt, ahol könnyedén ugrom át a sakálcsapdákat, a Kaiser und König hangulatú sétányt meg a csípős reggelek nagyon is valós, mégis szürreális fotogramjait, a Meredith Monk-dalba illő csivitelést és makogást, a Juan De La Cruzhoz méltó, mégis földszagú látomásokat, az aljnövényzetet, a fészekből kibucskázó fiókákat, a mostanában gyengélkedő, de igazi hős macskánkat, és azt a bukolikus költészetet, amiben ez mind-mind benne pulzál. A várost, ahol nem tévedek el, de ahol néha álomszerűen eltérítenek azok az emlékek, amelyeket valóban soha nem éltem át.
Amelyekről csak te írsz nekem, én meg a parkod sűrűjéből is látható házamban olvasom a leveleidet. Komposztládám belseje, mint a bolygó. Minden nap kiviszem, aztán leülök a földre, elámulok a formákon, az egymásra rohadó-simuló héjakon, szirmokon, szilánkokon, növénybundákon pálló krumplimaradékon, hajba-körömbe kapaszkodó rózsalevélen, és elcsábulok, és fotózom a láda belsejét.
Naplóm van a rothadásról, ami az életnek hívott matériából lesz, majd a rothadásból élet, és így, újra és újra, körbe-körbe. Mint moslék, összehuppan tér és idő a komposztládában, elvész ebben a fekete lyukban, a rothadásból pedig költészet lesz. Lápi vidéket nevelünk Erikával a hátsó kertben, ahol Fejér megyei Seamus Heaneyk fújják hátra sírva halott vakondok fején a bársonyt, miközben áldják Anteuszt.
S mint tudjuk, errefelé Anteusz Krisztus másik neve."
"Kedves Teréz!
a hosszú hallgatásért, elmaradt leveleimért már megbocsáss. Ez a levél, remélem, jó egészségben talál, egy másik világban, ahol a ráncok is eljátsszák, hogy kisimulnak, ahol csakis Ludwig szonátái szólnak kanárisárgában pompázó japán high end berendezéseken a tövises lepényfa alatt. Néha már unod is ezt a tökéletességet, de azért vagy te olyan empatikus, hogy ehhez is mosolygós arcot vágj. Jut eszembe, ez a Beethoven micsoda egy tündér tudott lenni Martonban, nem? Bécsben kidühöngte és kiszomorkodta magát, nálunk meg csupa kellem, lehengerlő báj és sikamlós történet volt. Azok a mesék, azok a vázlatok, azok a hangsorok, azok a tervek, azok a vallomások, sőt suttogások és sikolyok, ott a tölgyfák ágai alatt már mind a mieink is a téltemető sárgálló tengerén hajózva; és mi mindaddig eveztünk, amíg nem szólt Júlia, hogy tálalva, gyertek már, ne kelljen még egyszer szólni. És az asztalnál ülve, amikor már mind megettétek a levest, ami úgy aranylott, mintha beleesett volna a Nap, Ludwig szokásához híven felugrott és azt mondta: „A hazug zenész nem tiszta szívű, és aki nem tiszta szívű, nem tud jó levest főzni!”
Mindenki nevetett, mesélted, hiszen Beethoven maga volt a gyermeki tisztaszívűség, ellenben pocsékul főzött, Jozefin is tanúsíthatja, amikor néha felment a koszfészeknek csúfolt bécsi kvártélyába. Klasszikus vagy – mondta neki mindig, zsebkendőjét az orra elé tartva – , klasszikusan rendetlen. Bazsalikomos csirkecomb a tálon, virágba borult jázminbokor az ebédlőasztal mögött, aztán süteménnyel a kézben elájulás és habos kávéval feltámadás: de miért is hinne az ember a születésben és a halálban? Mert azt mondták neki valakik, hogy meg fogsz halni? Néha azt gondolom ám – ha komolyan kutatok önmagamban, a zenében és a madarak táncában –, hogy a születés és a halál nem más, mint mí- tosznak álcázott porhintés."
Benkő Réka