Ebben az évben december 3 – án kezdődik az advent. Ekkor fényeket gyújtunk, hatalmas lámpafűzérek ragyogják be falvaink és városaink tereit, utcáit és a kirakatok ablakait. De vajon tudjuk-e, minek szól a fénygyújtás? Minek a kifejezői az általunk gyújtott fények?
Advent ugyanis több mint üzlet, több mint divat, több mint hangulat, több mint szokás. Legalábbis többnek kellene lennie! Advent: szembe úszás az árral! Advent: tiltakozás az ellen, hogy az Egyházban és a társadalomban reménytelenség lesz úrrá. Advent: lázadás az ellen, hogy sok családban és emberek közötti kapcsolatban kialszik a fény. Advent a remény időszaka! Az adventi fény a Megtestesült Reménynek szól! Az igaz szívvel adventet ünneplők olyan emberek, akik nem értenek egyet azzal, hogy a hideg, a fagy, a sötétség uralja a világot, a családjukat, a környezetüket, a kapcsolataikat! Az igaz szívvel adventet ünneplők olyan emberek, akik minden gazdasági krízis, társadalmi irányzat, pillanatnyi divat, az egyháziak hibái ellenére is ragaszkodnak hitükhöz!
Az igaz szívvel adventet ünneplők nem fordítanak hátat az Istennek, az egyháznak, mert tudják: a legeslegvégén a jó, a fény, a szeretet győzni fog minden rosszon, sötétségen és gyűlöleten… Az igaz szívvel adventet ünneplők a remény emberei, és azt mondják: mindenből lehet valami szép és értékes! Nem szabad feladni!
Erich Fried osztrák költő írja: „Butaság – mondja a számítás. Minden csak fájdalom – mondja a félelem. Kilátástalan – mondja a belátás. Nevetséges – mondja a büszkeség. Könnyelműség – mondja az elővigyázatosság. Lehetetlen – mondja a tapasztalat. Esztelenség – mondja az értelem. A remény így szól: Elfogadom, mert valami szép és értékes lehet.”
Életünk minden napja számítás, félelem, elővigyázatosság, tapasztalat – és remény között zajlik. Hiszek benne, hogy majd, amikor életünk megmérettetik, akkor csak egy dolog fog számítani: az, ami szeretetből nőtt és reményből táplálkozott. Talán kicsi lesz és jelentéktelen. Talán nem lesz látványos sikere. De a legmaradandóbb és legéletképesebb lesz, mert szeretetből és reményből fontuk!
Csak „adventi emberek” tudnak hinni a szeretet erejében! Azok, akik ösztönösen megérzik, hogy jó ugyan a számítgatás, hallgatnunk kell tapasztalatainkra, de végeredményben nem ezek irányítják az emberi életet, hanem Isten. Ezek az adventi emberek tudják, hogy Isten egy kulcsot adott a kezünkbe, hogy az élet minden nehézségével megbirkózzunk. A remény a kulcs. A jövő jobb lesz, mint a múlt, vagy akár a jelen.
Az adventi embert valahogyan úgy képzelem el, amint egy sötét alagútban gyufát gyújt. Bízik benne, hogy a sötétség nem képes a gyufát kioltani… Origenész ókeresztény író azt mondja: „A világ valamennyi sötétsége nem elég ahhoz, hogy egy égő gyertya fényét kioltsa.”
Advent akkor kezdődik el számomra is, ha nem félek a sötétségtől, hanem a fényben kezdek el hinni. Ha életemből kivetem a rosszat, és a jót kezdem követni. Ha hiszek abban, hogy a gyűlöletet legyőzi a szeretet.
Advent akkor kezdődik el számomra, ha Krisztus fénye földereng bennem is. És a Tőle kapott fényt a bennem és körülöttem lévő sötétség ellen fordítom. Ha beleképzelhetem magam a fényt hozó Krisztus gondolataiba, érzéseibe és tetteibe. Ez megváltoztat engem. Ez megváltoztathatja a világot is.
Advent akkor kezdődik el számomra, ha fényhordozó leszek! Sík Sándor papköltő megérezte ezt, amikor a következőket írta: „Küldetéssel jöttél a földre, hogy azt a kört, ahova itt lenn állított az Isten, fényeddel tündököld be.”
Ha így gondolkodunk, akkor ebben az adventben nem a lámpafűzérek és a kirakatlámpák lesznek a fontosak, hanem a reményből való feltankolás!
Gyújtsunk fényeket magunkban, hogy imbolygó világánál igazi reménykedő önmagunkra találjunk!
Kovács Zoltán • kanonok, plébános, püspöki biztos