Korunk konzervatív gondolkodói szerint a lakóhely szeretete „olyan erkölcsi, esztétikai és spirituális érzelmekben jut kifejezésre, amelyek áthatják és átalakítják a világunkat olyan biztos otthont hozva így létre mindennapi kényszerűségeink közepette, amely az utánunk következő nemzedékeket is szolgálni fogja.” A társadalom a holtak, az élők és a még meg nem születettek szövetsége. Az élők a holtak iránti tiszteletből adódóan törődve gondozzák a rájuk örökségként hagyott, a jövő számára pedig őnáluk „letétbe helyezett vagyont” és arra törekszenek, hogy azt minél maradéktalanabbul adhassák tovább a majdan megszületők részére.
Az alábbiakban kísérletet teszek, hogy ezen a szemüvegen keresztül értékeljük az elmúlt három ciklust, ami nagyjából 15 évet jelent. Nem az ezen idő alatt megépített utakat, épületeket, intézményeket veszem számba – az párhuzamosan megtörténik e lap hasábjain –, a kérdés inkább az, hogy mindezek mennyiben szolgálják az „időkben élők” szövetségét. Vegyük hát sorra mit örököltünk és mit őriztünk meg az előző generációk hagyatékából. Mindenekelőtt tisztelettel kell emlékeznünk a Martonvásárt újjá építő Brunszvik családról, az általuk Felvidékről, Németországból betelepített népességre, az általuk képviselt értékekre, közös kultúránkra, hagyományainkra, néptáncunkra, zenénkre. Úgy gondolom, a Brunszvik hagyaték, benne Beethoven zenéjével mindennapi életünk részét képezi, közös identitásunk alapját adja. Ugyanúgy, ahogy Dreher Antal mintaértékű gazdasága is, de mindenekelőtt az elődeinktől örökölt értékek, a munka szeretete, az egymás iránti tisztelet, megbecsülés és a teremtett világ, a természeti környezet tisztelete és megőrzése. Ha időben lépünk tovább, tisztelettel kell emlékeznünk Dr. Pap Endrére, az európai kukoricanemesítés atyjára, Pápay Ágostonra, gyermekotthonunk alapítójára, vagy Tóth Ivánra, aki a martonvásári ifjúság nevelésének mindenki számára példaképül szolgáló ikonja volt. Ők mindannyian életünk részei, példaképeink, akikre hagyatkozni és hivatkozni lehet. Meggyőződésem, hogy őseink öröksége szerves része annak az értékrendnek, amit az elmúlt 15 évben sikerült megerősíteni. Mit teszünk mi, élők mindennapjainkban, hogyan létezünk és miképp alakítjuk környező világunkat? Bátran mondhatjuk, hogy erősödő, befogadó közösség vagyunk, bár az elidegenedés jelei is napról napra mutatkoznak. Természetesen korunk kihívásait mi sem tudjuk elkerülni. Ebből a csapdából élő civil kapcsolatok, szilárd értékrenden alapuló szerveződések útján és segítségével tudunk kikerülni. Azt hiszem, a civil élet terén jól vizsgáztunk az elmúlt években. Képesek vagyunk áldozatot vállalni egymásért, közösen tudunk célokat meghatározni és ehhez az anyagi feltételeket is mi magunk teremtjük meg. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy Martonvásár olyan település, ahol a közösség hajlandó és akar anyagi áldozatot is hozni a városért. Bizony sokat adózunk helyben, ez is az áldozatvállalás fontos módja. Olyan intézményeink vannak, amelyek képesek a társadalmi szolidaritás megjelenítésére, az elesettek, rászorultak támogatására. A segítők valóban szolgálatot teljesítenek mindennapi munkájukban. Nem állunk rosszul teremtett környezetünk, világunk védelmében sem. Martonvásár valóban zöld város, nem a ma sokhelyütt méregzöldnek minősülő ál-környezetvédelem bajnokai szerint, hanem ténylegesen szép és gondozott terekkel. Nehéz téma egészségünk védelme, itt is mindenkinek megvan a saját felelőssége, a közösség, az önkormányzat dolga az, hogy legyen védőnő, gyermekorvos, háziorvos, az ő lelkiismeretes munkájukért is köszönet jár. Elérkeztünk a legnagyobb kihíváshoz, a gyermekeink, unokáink és a még meg nem születettek felé fennálló felelősségünkhöz. Milyen meglévő értékeket és hogyan adunk át nekik. A család, a szülők felelőssége minden eddiginél nagyobb. A 21. század technikája elidegeníti a gyerekeket még a családtól is, apa-anya igazsága relatívvá válik a telefon és számítógép által nyújtott alternatív valósághoz képest. Tudjuk-e mindezt közösségként kompenzálni, bölcsődénkben, óvodánkban és az iskolában pótolni azt a munkát és felelősséget, amit a család esetleg nem tud nyújtani. Az igazság az, hogy ez csak részben vállalható át. Tisztelet mindazoknak, akik mindennek ellenére a jövő generációival foglalkoznak. Sziszifuszi munkájuk talán nem lesz eredménytelen. Elismerés jár mindazoknak a nevelőknek, pedagógusoknak, akik a város intézményeiben odaadóan és időnként a megbecsültség hiányában is vállalják ezt a felelősséget. A még meg nem születettek felé is mindannyian elkötelezettek vagyunk a tekintetben, hogy milyen épített és szellemi környezetet hagyunk rájuk. A legnehezebb döntés, hogy a tudás és a technikai lehetőségek korlátlan kihasználásának erkölcsi gátjait hol húzzuk meg. Sok mindenre képes az ember, de nem biztos, hogy mindent szabad és érdemes megtenni. Az utánunk jövőknek, a megszületendőknek, az ősök és a ma élők, Teremtő által fenntartott szövetségének értékeiből kell építkezniük. Bízom bennük!
Dr. Szabó Tibor • polgármester
